A Csernobil-kaland

December 15-én déli tizenkét órakor ünnepélyes ceremónia közepette végleg leállították a csernobili atomerőmű utolsó működő reaktorát. A Nyugat felsóhajtott, Kucsma elnök azonban egyre gondterheltebb. Ukrajna súlyos energiahiánytól tart.Valószínűleg nincs olyan ember Ukrajnában, aki ne tudná, mi történt 1986. április 26-án. Hajnali 1 óra 23 perc 40 másodperckor a csernobili atomerőmű négyes blokkja gyakorlatilag a levegőbe röpült, nukleáris porfelhővel borítva be a környéket. Ötvenmillió curie radioaktív anyag került a levegőbe – egyes becslések szerint ez negyvenszer annyi, mint amennyi annak idején Hirosima és Nagaszaki bombázásakor a légtérbe került. (Más felmérések szerint annak a kétszázszorosa.) Akkor azonban ezt még csak nem is gyanította senki – a robbanás másnapján az ukrán városkában az élet a megszokott kerékvágásban haladt: az emberek munkába, a gyerekek iskolába igyekeztek. A világ pedig azt sem tudta, hol van Csernobil. A szovjet vezetés ugyanis mélységesen hallgatott.A robbanás pillanatában a négyes reaktorban több mint négyszázan voltak szolgálatban – ketten közülük rögtön meghaltak, a többiek pedig súlyos sérüléseket szenvedtek. A tragédia közvetlenül harminckét ember halálát okozta, az elkövetkező években azonban csaknem két-háromezren hunytak el. Ukrajnában hárommillió, Fehéroroszországban pedig kétmillió embert ért sugárzás.De mi is történt valójában? Az utóbbi tizennégy évben álinformációk és ferdítések egész sora jelent meg – a tudományos bizonyítékok időnként elveszni látszottak a fantazmagóriák tengerében. A találgatások sora végtelen: emberi mulasztás, az ellenőrzés hiánya, titkos katonai és nukleáris kísérletek, földmozgás, az erőmű műszaki és szerkezeti problémái... Nyilvánvaló, hogy ezek (egyenként vagy összességükben) mind hozzájárulhattak a katasztrófához.A valódi okokat azonban még a legilletékesebbek sem merték nyilvánosságra hozni – Csernobil lakói huszonnégy órával a robbanás után sem tudták, hogy pontosan mi történt. Csak azt látták, hogy a reaktor ég, mint fáklya. Az akkori politikai vezetés – cinikusan és a pánikot megelőzendő – hallgatott. Moszkva még ekkor sem fedte föl a teljes igazságot. Május elsején pedig százezreket vonultattak fel annak rendje s módja szerint.A glasznoszty és a peresztrojka korszaka volt ez, ám Gorbacsov mintha megfeledkezett volna erről. Az SZKP főtitkára 1987 áprilisában írta alá azt a titkosított dokumentumot, amely megszabta, mit szabad közzétenni az atomerőmű robbanásáról, és mi az, amit szigorúan tilos. (De nem csak a Szovjetunióban cenzúrázták a „Csernobil-aktát”. Tíz esztendő múltán Franciaország is bevallotta, hogy annak idején félretájékoztatta a lakosságot.)A leginkább fertőzött területekről mintegy százezer embert telepítettek ki – igaz, harmincnégy órával a robbanás után –, és létrehozták az úgynevezett elidegenítési zónát, azaz egy harminc kilométer sugarú, zárt területet. A szakértők úgy vélik, hogy legalább háromszáz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a természetben visszaálljanak a robbanás előtti állapotok. Az emberek az első megrázkódtatás elmúltával azonban lassacskán visszaköltöztek az elnéptelenedett falvakba. Főként az idősebbek, akik máshol nem tudták elképzelni az életüket.Az atomerőmű dolgozóin kívül az úgynevezett likvidátorok fertőződtek meg a leginkább. Ők voltak a „rendcsinálók”, s az ő feladatuk volt, hogy a katasztrófa nyomait eltakarítsák. A Szovjetunió tagköztársaságaiból, távoli vidékekről érkeztek az „önkéntesek”, a számuk – a legszerényebb becslések szerint is – hat–nyolcszázezer között mozgott. (Csak Ukrajnából 360 ezren érkeztek!) Bányászok, tűzoltók, orvosok váltották egymást Csernobilban, a legtöbben mégis a sorkatonák voltak, akiket a szovjet hadvezetés rendelt Ukrajnába. A parancs szerint a hármas blokk tetejét kellett a radioaktív törmeléktől megtisztítani. Húsz–hatvan másodpercet töltöttek a tetőn, ez kétlapátnyi törmelék összeszedésére volt elegendő. „Fussatok a tetőre, számoljatok kilencvenig, és rohanjatok vissza!” Az első védőfelszerelések csak három nap után érkeztek meg. Az akció végén a likvidátorok megkapták a Szovjetunió Hőse kitüntetést, és szélnek eresztették őket. Csak hónapok múltán derült ki, hogy 83 százalékuk súlyosan megbetegedett. Ha mégis olyan szerencsések voltak, hogy megúszták a csernobili-kalandot, a gyerekeknek erre nagyon csekély esélyük volt.1999-ben egyébként megszületett az első gyermek Csernobilban – tizenhárom év múltán a legelső. A szülők tíz napig titkolták a kis jövevény érkezését, tartottak ugyanis a kitelepítéstől. A gyerek az egészségügyi vizsgálatok szerint egészséges volt. Az orvosok többsége egyébként azt állítja, hogy az összefüggés a csernobili katasztrófa és az elmúlt időszak halálozási mutatói között nem bizonyítható egyértelműen. Kivétel ez alól a pajzsmirigyrák – az utóbbi tíz évben csaknem megtízszereződött a rákos megbetegedések száma, főképp a gyerekek körében, de nagyon sok a daganatos és az immunhiányos beteg is a fertőzött területeken.Csernobil azonban ennél is sokkal nagyobb pusztítást végzett a lelkekben: a depresszió, a stressz, a szívinfarktus és az öngyilkosság mintegy félmillió embert érint Ukrajnában. (A szerencsétlenség óta minden tizenhatodik embernél testi vagy mentális betegség diagnosztizálható.) Csernobil következménye a több millió művi vetélés is. A kritikusok szerint Ukrajnának Csernobil az „adu ász”, amellyel időről időre pénzt csikarhat ki az újabb atomkatasztrófától rettegő nyugati országoktól. Kijev hevesen visszautasítja a feltételezéseket, s habár ragaszkodna az atomerőműhöz, a csernobili reaktort sem anyagilag, sem technikailag nem képes fenntartani.A kettes számú reaktort 1991-ben állították le tűzeset miatt, az egyest pedig 1996-ban kapcsolták ki. A négyes blokk leállítása egymillió kilowatt kiesést jelent – és ezzel jelentős problémát okoz az ország energiaellátásában. A hőerőművek működtetése kétszer annyiba kerül majd Ukrajnának, mint az atomerőműveké, és – mint Viktor Juscsenko ukrán miniszterelnök lapunknak korábban kifejtette – a kiesést kompenzálandó, havonta négyszázezer tonnával több feketeszenet kell kitermelniük. Leonyid Kucsma ukrán államfő döntése a csernobili alkalmazottak körében kisebbfajta pánikot váltott ki. A hármas számú reaktorban és az elidegenítési zónában még mindig tízezer alkalmazottat foglalkoztatnak, ám túlnyomó többségük hamarosan munka nélkül marad. Sokaknak ez jelenti az igazi katasztrófát. Aki csak teheti, az orosz–ukrán határon túli atomerőművekben vállal munkát, és villámgyorsan elhagyja Csernobilt és környékét.„Igazából senki sem akarta elhinni, hogy egy napon tényleg bezárják Csernobilt – kesereg egyikük –, itt mindenki azt hitte, valahogy majd csak mennek a dolgok tovább a maguk útján...” Az ukrán parlamentben a kommunista frakció törvényjavaslatot nyújtott be a reaktor bezárásának elhalasztásáról. A Csernobil-pártiak állítják: a hármas reaktor a szükséges javításokkal együtt akár 2011-ig működhet.Kijev csak hosszas huzavona után egyezett bele, hogy végleg felszámolja a csernobili atomerőművet. Kucsma elnök feltétele az volt, hogy a Nyugat anyagilag segítse a rivnei és hmelnickiji atomerőmű befejezését. De a fejlett országoknak is voltak feltételeik. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank például csak akkor hajlandó a megítélt 250 millió euró értékű kölcsönt átutalni Ukrajnának, ha bezárja Csernobilt. Az Európai Unió és az Egyesült Államok is több millió dollár segélyt helyezett kilátásba arra az esetre, ha végre leállítják az utolsó reaktort is.