A felújításoktól a Hagyományok Házáig

Csaknem egy éve áll a kultusztárca élén Rockenbauer Zoltán. Megkértük, tekintse át lapunk számára a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának égisze alá tartozó fontosabb tevékenységi köröket.Rendkívüli költségvetést biztosított a kultúra számára a millenniumi év. Miniszter úr megítélése szerint melyek azok a kiemelt területek, ahol maradandó értékek születtek?– A legnagyobb értéket abban látom, hogy a millennium megmozgatja az egész országot. Az ünnepségek kapcsán a legkisebb településeken is történik valami, amelybe az ott élők öntevékenyen bekapcsolódnak, templomokat, műemlékeket, művelődési házakat újítanak fel, köztéri szobrokat emelnek, amatőr mozgalmak élednek újjá, nyugdíjas hagyományőrző körök alakultak. Évszázadokban mérhető, hogy mikor épült utoljára ennyi templom Magyarországon, mint most a millennium évében. Pályázataink nyomán másfél év alatt több mint száz új köztéri szobor született, és majdnem ugyanennyit újítottak fel, olyan műemlékeket, amelyeket a szocializmus éveiben politikai okokból bontottak le, vagy csonkítottak meg. Az ünnepségekhez kötődően átadtuk a zalaegerszegi és az egri színház felújított épületét, s a napokban tettük le a keszthelyi színház alapkövét.– Milyen kilátások vannak arra, hogy a millenniumi év lejártával ne álljon le a kultúra fejlődése?– Jelentős eredménynek tartom, hogy a millenniumi év elmúltával, 2001–2002-ben is szinten tudjuk tartani a tárca előző években megemelt költségvetését. Folytatódik a nemzeti örökség-program, amely pályázatain keresztül települések százain indított el a tárca többéves műemléki beruházásokat.– A tárca tevékeny részt vállalt az úgynevezett kastélyprogram támogatásában is. A fölújítottak közül a nádasdladányi kastély már két éve ad hajlékot a Nádasdy Akadémia rendezvényeinek. E fölöttébb gyümölcsöző értelmiségi fórum alapítójának, Nádasdy Ferencnek mégis sokat kell küzdenie azért, hogy a szállodai hasznosítás ne vegye el a tudós fórum életterét. Tud-e ezen a tárca segíteni?– A kastélyoknak az elmúlt ötven év alatt bekövetkezett tragikus pusztulását nem lehet néhány év alatt helyrehozni; ráadásul a műemléki fölújítások mindig roppant költségesek. A kastélyprogramba a működő tőkét is bevonjuk, oly módon, hogy a műemlék jelleg megőrzése mellett gazdaságos tevékenységgel lehessen hasznosítani ezeket az épületeket – például szállodává alakítással vagy a konferenciaturizmus felélénküléséből fakadó új lehetőségek kihasználásával. A nádasd-ladányi kastély esetében azonban egy további szempontot is figyelembe kell vennünk. A család leszármazottja, Nádasdy Ferenc közel egy évtizede dolgozik a Nádasdy Akadémia megvalósításán: azaz az épületi felújítás mellett a környezetvédelem és a művészetek kapcsolódási pontjaira alapozott konferenciákat és rendezvényeket hív életre a kastélyban. E találkozókon az ezredfordulós Magyarország tudós- és művésztársadalma előtt tornyosuló kihívásokat vitatják meg. Meglehet, hogy egy hotel működtetése gazdaságosabb lenne, mint rendezvények szervezése, ám úgy vélem, erkölcsi kötelességünk figyelembe venni, hogy az egykori tulajdonos leszármazottja, pénzt és fáradságot nem kímélve, a nemzet javára igyekszik tevékenykedni, ahelyett, hogy követelésekkel állna elő. Magyarország jövője szempontjából is hasznosabb, magasabb eszmei értéke van annak, amit ő megvalósít. Hasonlóképpen meg kell becsülnünk, s támogatnunk az olyan terveket, mint amilyet Farkas Károly, a koncentrációs táborban elpusztult kiváló festő, Farkas István fia kezdeményezett. Néhai édesapja szigligeti műteremházának rekonstrukcióját segíti olyanformán, hogy abból a köz javára kiállítóterem és alkotóház lehessen. A magyar állam csak igen korlátozott mértékű kárpótlást tudott fizetni a háború után államosított javakért, ezért illő figyelembe venni, ha a leszármazottak úgy szeretnék családi vonatkozásaikat ápolni, hogy nem saját hasznukat, hanem a köz javát tartják szem előtt.– Miniszter úr, tudomásom szerint méltatlannak találta, hogy Magyarországon nincs önálló hajléka a kortárs képzőművészetnek. A napokban fontos lépések történtek a műkereskedelem és műgyűjtemények gyarapításának megkönnyítésére is.– Magyarországnak nincs kortárs magyar képzőművészeti múzeuma – a Ludwig Múzeum ugyanis nemzetközi anyagra épül –, de a modern magyar képzőművészetnek is csak egyetlen önálló otthona van Pécsett. Mi most olyan múzeumot szeretnénk átadni az országnak, amely a XX. századi és a kortárs magyar képzőművészetet folyamatában mutatja be. Az utóbbi években megélénkült műkereskedelem a modern magyar festészetre irányította a figyelmet, amely ilyenformán, végre világviszonylatban is kezdi elnyerni méltó helyét. Ugyanakkor e kor klasszikus alkotóinak művei nagyrészt raktárakban porosodnak, jobb esetben magángyűjtemények díszei. Itt az ideje, hogy önálló közgyűjteményben tárjuk az érdeklődők elé, mit alkottak a magyar festők, szobrászok a XX. században, és hol tart most a magyar képzőművészet. Elképzeléseinkhez partnerre találtunk a Trigránit igazgatósági tagja, Demján Sándor személyében. Az üzletember azért ítélte támogatásra érdemesnek ezt a nagyszabású tervet, mert fölismerte, hogy az új Nemzeti mellett megépülő konferenciaterem, művészeti múzeum és egyéb kulturális létesítmények – mint a terveink szerint ugyancsak itt otthonra lelő Hagyományok Háza – serkentik majd a konferenciaturizmust. A koncepció egyik célja, hogy a IX. kerületi, Duna-parti területen ne lélektelen bevásárlóközpont épüljön föl, hanem e modern városrészben a tradicionális és modern magyar kultúra leljen otthonra: a Nemzeti Színház, a modern magyar képzőművészet, a néptánc és népzene. A napokban kértem föl Kelemen László népzenekutatót arra, hogy vezényelje le a Hagyományok Házának mint intézménynek a megalapítását, és készítse el az új helyszínre vonatkozó szakmai programot.– Kezdeményezésére, tudtommal, a parlament törvénymódosítást fogadott el a műkereskedelemről. Mi célból tett erre javaslatot?– Járai Zsigmond pénzügyminiszterrel megállapodtunk két törvény módosításában. Eltöröljük a Magyarországra behozott műkincseket sújtó áfát. Az elmúlt évtizedekben a műkincs-kereskedelemben leginkább csak egyirányú mozgás volt jellemző: hazánkból vándoroltak kifelé a műtárgyak. Ma már egyre inkább érdemes műtárgyat is behozni, de a magas áfa a legális forgalom akadályának bizonyult. A változás hatására, reményeink szerint visszaszorul a feketekereskedelem, s egyre több műtárgy vándorol viszsza a hazai piacra. Az élénkülő műkereskedelem serkentőleg hat majd a kortárs művészetre is. Ennél jelentősebb a másik módosítás, mely szerint a beruházók a műkincsvásárlásra fordított öszszeget, 1 százalék erejéig leírhatják a társaságiadó-alapból. Jelentős összegről van szó, hiszen már akkor is százmilliós nagyságrendű tételről beszélhetünk, ha csak az állami beruházók élnek a lehetőséggel. Amennyiben a magánberuházók is kihasználják az adókedvezményt, több száz millió forint áramolna a képzőművészetbe. A külföldi tapasztalatok azt mutatják, ahol ilyen megoldásokat vezettek be, ott jelentősen föllendült a kortárs képzőművészeti élet.– Az új Nemzeti építkezése, hogy úgy mondjam, sínen van, ám fölmerülnek kérdések a régi társulat esetében. Abba ugyan beletörődött már a művészgárda, hogy más néven játszanak ezentúl, lásd, Pesti Magyar Színház, ám méltatlankodó hangokat hallani, amiért például jelmezeiket a Nemzeti Színház Rt.-től kell kölcsönözniök. Nincs erre más jogi megoldás?– Ez a bizonyos bérleti díj mindössze egyetlen forint, a létező legkisebb szimbolikus összeg, amely pusztán a tiszta tulajdoni helyzet megteremtésére hivatott. Másfelől nem helyes, ha úgy fogalmazunk, hogy a társulat beletörődött a névváltoztatásba. Elfogadom, hogy érzelmi kötődést jelent a név, ez így is van rendjén, épp az lenne a baj, ha nem így lenne. De ne feledjük, épp a névváltoztatás jelzi a társulat tagjai számára a biztonságot, vagyis azt, hogy a tárca továbbra is fönntartja a teátrum művészgárdáját, műszaki és egyéb kollektíváját eddigi helyén, a Hevesi Sándor téren. Hogy az új helyzet, a Nemzeti Színház Rt. megalapítása nem jár az eddigi társulat számára létbizonytalansággal. Épp a társulat megmaradása kedvéért döntöttünk így, mert eredetileg táncszínházat terveztünk a régi épületben, s az új pedig semmiképpen sem tudná az eddigi társulatot egészében foglalkoztatni.– Beindult az Ernst Múzeum programsorozata. Van rá remény, hogy lesznek fontos külhoni kiállítások is?– Azzal biztattam Keserű Katalint, az Ernst Múzeum igazgatóját és Fabinyi Júliát, a Műcsarnok főigazgatóját, hogy lehetőségeimhez mérten minden olyan javaslatukat támogatom, amely európai léptékben is jelentős kiállítás Magyarországra csábítását célozza. Képtelenségnek tartom ugyanis, hogy a nagy tömegeket vonzó, exponált vándorkiállítások nem jutnak el a magyar érdeklődőkhöz, hogy egy Gauguin- vagy egy Cézanne-kiállítás nem lépi át a Lajtát, s hogy a Leopold-gyűjtemény Schiele-képei bejárják a világot, csak épp bennünket kerülnek el. Magyarországon persze jelenleg még nem vagyunk képesek olyan nívós tárlat bemutatását finanszírozni, mint ahogy ez Nyugaton történik, de azt elképzelhetőnek, sőt szükségesnek tartom, hogy a pénzügyi és a kulturális tárca, valamint az intézmények összefogásával évente egy-egy jelentős kiállítást idehozzunk.– Tudom, nem a tárca feladata megoldani a folyóiratok fenntartását, de nehezíti a lapok helyzetét, hogy nálunk még nem alakult ki olyan magánmecenatúra, amire támaszkodhatnának. Jól tudom, viszonylag szép támogatást kapott az NKA-tól a Kortárs, mégis veszélyben a patinás irodalmi lap léte, amiként a Magyar Naplóé, s hírlik, a Holmié is. A népszerű színészmagazin, a Taps pedig, NKA-támogatás híján már ki is múlt. Nincs erre valamiféle megoldás?– Ami a tárca hozzájárulását illeti, a Kortársnak nem lehet oka panaszkodni. A Nemzeti Kulturális Alapprogramtól kiemelkedő támogatást kapott, s ezenfelül többször is kisegítettük őket, milliós nagyságrendben. Mi több, szponzorok felé is közvetítettünk esetükben, ami igazán nem a minisztérium feladata, de úgy véltük, egy ilyen régi patinás folyóirat nem mehet veszendőbe. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy az a lap, amelyik nem próbál meg önállóan is támogatókat felkutatni saját fennmaradása érdekében, bizony nehéz helyzetbe kerül. Találkoztam olyan főszerkesztővel, aki – miközben állami támogatást kért – kijelentette, hogy nem hajlandó „pénzszerzéssel” tölteni az idejét. Nem is az ő dolga. Viszont, igenis az ő feladata, hogy alkalmazzon egy megfelelő munkatársat, aki képes az üzleti világ és az önkormányzati rendszer viszonyai közt az illető lap támogatására megoldásokat találni. Az állami költségvetés, az adófizetők pénze nem képes fönntartani az összes, megnövekedett számú kulturális folyóiratot a szocializmus éveinek gyakorlata szerint. Nem is lenne helyes. Nemcsak a szellemi függetlenség megtartása miatt, de azért sem, mert csak akkor leszünk képesek több forrást bevonni a kulturális rendszerbe, ha a kultúra szereplői megértik: az állami támogatás igénylése csak egy a lehetséges finanszírozási formák közül. Ezt a világon mindenütt tudják, a leggazdagabb és a kultúrára legérzékenyebb országokban is. Tíz év elég hosszú idő, hogy ezt az elvet nálunk is megértsék. Mi a franciák bőkezűnek tekinthető modelljét igyekszünk követni, azaz a kiadási összköltség legfeljebb 25 százalékát nyújtjuk támogatásként. A Kortárs – múltjára való tekintettel – ennél magasabb összeget kapott.– Sok a szóbeszéd az Operaház és az Operettszínház esetleges öszszekapcsolásáról. Mi a tárca távlati terve?– Véleményem szerint az egész operaházi struktúra átalakításra szorul. Nem szerencsés, hogy nincs fő-zeneigazgatója az intézménynek, hiszen általában minden operaházban adott egy karmester, akinek a zenei koncepciója meghatározza a színház művészi életét. Azt a legtöbb helyen bevált modellt szeretnénk követni, hogy a művészeti tevékenységért a fő-zeneigazgató felel, a gazdálkodásért és az adminisztrációért pedig az intendáns. Ez utóbbi többnyire nem zenész, hanem menedzservezető, aki alapvetően nem szól bele a művészi ügyekbe. Az elmúlt fél évben sok operaházi szakemberrel tárgyaltunk – a hazai és a nemzetközi életben tevékenykedőkkel egyaránt –, számos háttértanulmányt írattunk. A tapasztalatok alapján elég világosan látszik, melyek a magyar operaház legégetőbb gondjai, s miként lehetne ezeket megoldani. Igen összetett feladatról van szó, mert az új intendáns és az új fő-zeneigazgató kinevezésével párhuzamosan az intézményi struktúrát is át szeretnénk alakítani. Az Operaházat, az Erkel Színházat és az Operettszínházat úgy vonnánk össze egy intézménybe, hogy az Ybl-palota a klasszikus nagy operáknak, az Operettszínház pedig a hagyományos pesti operettek mellett a könnyedebb, népszerű operáknak adna helyet, akárcsak a bécsi Volksoper. Remélem, a főváros továbbra is támogatja ebbéli elképzeléseinket. Az Erkel Színházban megtartanánk ugyan néhány nagyszabású, szélesebb közönséget vonzó előadást, de a teátrum alapvetően a szimfonikus koncertélet színtere lenne, amihez a terem akusztikáját alkalmassá kell még tenni. Ez lehetséges, hiszen számos német opera működik egyszerre színházként és koncertteremként. Az Erkel Színház átalakítási programjának kidolgoztatásával Edvi Pétert bíztam meg, aki a Nemzeti Filharmonikusoknál miniszteri biztosként vezényelte le a változtatásokat. Összegzésképpen elmondhatom, az intézményi átalakításoknál igyekszünk a továbbiakban is fokozott költségvetési támogatás fejében magasabb minőséget megkövetelni.