Elismerés az árvízi hősöknek

Az az állampolgári javaslat, amely a Magyar Örökség díjra jelöli az elmúlt és a közelmúlt idők nagy árvízi védekezéseinek névtelen hőseit, tulajdonképpen a magyar népléleknek kíván emléket állítani. Ez a lelkiség bír – egyébként átlagosnak tekinthető – embereket arra, hogy önmagukon felülemelkedve, egyéb gondjaikat vagy sérelmeiket feledve, szolidaritást tanúsítsanak a bajban, és öszszefogásra buzduljanak a veszedelemben.Ez a néplélekben élő hajlam valójában a riadt magára eszmélés képessége, amelyről Ady némi szarkazmussal írja, hogy „nekünk Mohács kell”. Mohács: vereség, csapás, halálos rettegés, hogy újra emberek lehessünk, erkölcsi lények egy nemzet közösségében. Ez a lelkiség nemcsak a természeti csapások során jelenti a nép rezisztenciáját és a benne szunnyadó jót, nemeset, áldozatkészt és nagylelkűt, hanem végighúzódik történelmünkön, s igazabb magyar jelenség, mint a szalmaláng: a túlélés képessége. A túlélésé, amely az élet és az újrakezdés vágyát is megteremti.Bizony, hányszor, de hányszor kezdtük újból és elölről! Úgy tartja a szólás, hogy a barát a bajban ismerszik meg. Tegyük hozzá: bajban mutatkozik meg igazi voltában az ember. Az árvízi kataklizma ebből a szempontból hasonlatos minden más vészhelyzethez, azokhoz is, amelyeket az emberiség maga teremt: háborúkhoz, forradalmakhoz. Tegyünk összevetést: miként 1956-ban az utcán összegyűlt sok ezer forintos adományokhoz senki sem nyúlt, a bezúzott kirakatokon át senki sem kezdte fosztogatni az üzleteket, nagy árvizeink idején az elhagyott házakban sem jelentek meg fosztogatók, a tömeg egy pillanatra sem lett csőcselékké, nem váltak prédává a veszélyeztetett javak.Ez is a lélekre tartozik. Miként az is, hogy az árvíz sújtotta vidékek küzdő és ellenálló lakosaihoz mindig csatlakozott az ország népe, sok ezren vállalták önként, egyéni érdek nélkül a heteken át tartó kemény munkát, a veszélyt, az éjszakázást, a nélkülözést. Az ország legkülönbözőbb vidékeiről jöttek segíteni, szabad idejüket feláldozva tűzoltók, diákok, katonák, vízügyi szakemberek és civilek. Kétezer tavaszán a legnagyobb veszedelem perceiben egymás mellett láthattuk a gátakon a környék polgármestereit, a szabolcsi cigányt, a kormánybiztost, a miniszterelnököt és az ártéri földjét védő parasztot.Szólnom kell a vízügyesek különleges kasztjába tartozó emberekről. Róluk – politikai rendszerektől, gazdasági helyzettől függetlenül – minden nehéz szituációban kiderül, hogy nem csupán a szakmájukat értik, hanem mélyen elkötelezettek hivatásuk és nemzetük iránt. Ennek az elkötelezettségnek legkonkrétabb formája az a heroikus, mégis precíz erőfeszítés és kitartás, amelyet a gátőrtől az államtitkárig az elmúlt ötven esztendő nagy árvizeinek idején tanúsítottak. Így történt ez a hatvanas években, a hetvenes évek elején, s most, a XX. század végén, kétszer is egymás után. Minden esetben sikerült a lehetőségekhez képest minimalizálni a kárt, s megvédeni az emberi életet.Úgy gondolom, helyes megörökíteni a Magyar Örökség díjban ezt az életerőt és áldozatkészséget, a néplélek legnemesebb tulajdonságait, amelyek Magyarországot történelme során a legnagyobb bajokból is kimentették, s a legnagyobb mélységből is felemelték.Javaslom megőrizni ezt oly módon is, hogy a túlélés és a veszedelem elhárításának képessége a jövőben élet- és sikerképességgé alakulhasson át, hogy nyugodt hétköznapjainkat se fenyegesse megosztottság, szűkkeblűség, egymás iránt táplált neheztelés és harag. Ideje, hogy jól sáfárkodjunk ezzel az örökséggel, remélve, hogy egyszer majd ez a lelkiség a szürke hétköznapokra is kiterjed.