Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy egy átlagamerikai formál-e magában valamilyen képet Magyarországról. Tom Lantosnak – aki aligha nevezhető átlagosnak – van képe, sőt időnként formálni is akarja ezt a képet a saját ízlése szerint, amely Amerikában esetleg magyaros, idehaza pedig amerikai.Lantos képviselő úr, akit magyar tisztelői időnként szenátori rangra emelnek, nyilvánvalóan és általában szereti ezt az országot, legalábbis érdeklődést árul el iránta, ami valószínűleg nem csupán az őt itt körüllengő tisztelet eredménye, hiszen ez a tisztelet szelektív, és a különböző kormányzatok alatt sem nyilvánul meg azonos erővel. Az egyébként objektíve is tekintélyes amerikai magyar „országképe” nyilván emlékekből és jelenlegi tapasztalataiból tevődik össze „a hasonló hasonlónak örül” elv alapján. A rendszerváltás tíz esztendejében nyilvánvalóvá vált, hogy idegenbe szakadt, s ott testben, lélekben gyarapodó honfitársaink többsége a liberális baloldal iránt érez vonzalmat, s aszerint tekint népünkre, pártunkra, kormányunkra, hogy a globalizációs-liberális szüzsét képviseli és óhajtja-e.Szemmel látható az is, hogy a balliberális magyar értelmiség nyugati kapcsolatai lényegesen erősebbek, bensőségesebbek és aktivizálhatóbbak, mint a konzervatív kapcsolatok, ami egyrészt a nyelvtudás különböző szintjéből ered, másrészt pedig megint csak a hasonlóság ismérvein alapul. Ha magyar szól (angolul, németül, franciául) a sajtóban, vagy egyetemi katedráról a szabad, demokratikus és művelt Nyugat fiaihoz, azt baloldali-liberális szemlélettel teszi, ami nem is volna baj mind az ideig, amíg politikára nem terelődik a szó. Természetesen a liberális elme nem tehet arról, hogy éltető eleme, fölényének alapja, kultúrájának mozgatórugója vagy rugóskrampusza a jobboldali veszély. Mivel ő baloldali, ha nincs hatalmon, minden politikai jelenséget és megnyilvánulást jobboldalinak lát, s mint ilyet, ellenségesen kezel. A magyarul nem tudó nyugati zsurnaliszta (vagy afféle) általában a nyelveket jól beszélő liberális körökkel érintkezik, véleményüket – mivel szemlátomást tudós koponyákról van szó – magáévá teszi, és sajátjaként fejti ki a nyugati sajtóban. (Természetesen vannak kísérletek, néhány nagy konzervatív európai lap budapesti tudósítója széleskörűen tájékozott.)A minap olvastam egy amerikai regényben a következőt. Egy férfiú New Yorkban jót akar enni, ezért beül egy yorkville-i magyar étterembe. Az étterem neve: Csárda. A férfiú töltött paprikát és paprikás csirkét rendel ebédre, és tokaji aszút iszik rá. Egészségére! Ebből világos, hogy a regény szerzője hallott valamit harangozni a magyar konyháról, s ebbéli ismereteit bensőségesnek véli. Na most, ha nekem kellene ebédre töltött paprikát plusz paprikás csirkét ennem – bár magyar vagyok, mint egy cifraszűr –, belegebednék.Azt hiszem, a különösen jól értesült átlagamerikai ennyit tud általában Magyarországról. Kérdés, hogy globalizáció közben van-e szüksége ennél többre. Mondhatjuk netán, hogy a paprikás csirke és a jobboldali veszély országa vagyunk? Ha liberális közíró volnék, elborzadva gondolnék arra, hogy a jobboldali veszély egyszer megszűnhet. Mert akkor miről írok majd? A paprikás csirkéről tejfölös uborkasalátával. Ez lesz az országimázs?Én nem tudom.