Fotók, fák, arcok, kövek

Móser Zoltán életében nem rendkívüli év az idei. Hogy végül öt új könyve is lesz és négy kiállítása? Ugyan, még húsz megszerkesztett kötet fekszik bicskei otthonának könyvespolcain, és van legalább ötvenezer feldolgozatlan felvétele. Mert sokakkal ellentétben ő harminc éven át az íróasztalfióknak dolgozott megszállottan.Gyűjtötte a muníciót. Az ötvennégy éves fotóművésszel a felgyűlt képekről, a „korszerűtlen” küldetéstudatról beszélgettünk –sűrűn csapongva térben és időben.Volt egy 50 köbcentiméteres Jáva motorom, felpattantam rá, és 200 forintért bejártam Erdélyt – meséli Móser Zoltán. – Ez volt az első utam. Kósa Lacitól – ma az ELTE művelődéstörténeti tanszékének professzora – kaptam egy térképet, s némi eligazítást. Vittem két tekercs filmet. Akkoriban, 1968-ban olyan kevesen jártak arra, hogy Nagylaknál nem is találtam vámost. Két napra rá, hogy hazajöttem, augusztus 20-án lezárták a határt. Megindult Csehszlovákiába az invázió.– Honnan volt a fényképezőgép?– Érettségire kaptam egy Werra 3-t. Nem volt rajta fényszűrő, semmi különleges, mégis öt évig dolgoztam vele. Kisgyerekkoromtól vágytam egy gépre. Tevelen, abban a Tolna megyei kis faluban, ahol éltünk, s ahol szüleim postások voltak, volt egy nagyszerű hittantanár. Paksról helyezték hozzánk a Rákosi-időkben. Néha szíven üt, hogy még Rákosinak is hálával tartozom, mert ez a hozzánk vetődött, kiváló pap szerettette meg velem a fotókat. Hittanórán nem szentképekkel, hanem saját felvételeivel jutalmazott meg bennünket.– Szépek voltak a fotók?– Szépek, de ami még szebb és varázslatosabb volt: egyszer bemehettem hozzá, és láthattam, hogyan hívja elő a képeket. Még ma is beleborzongok az élménybe. Az maga volt a csoda.– Megkapta a gépet, és felvételizett a budapesti bölcsészkarra?– A bonyhádi gimnáziumban kiderült, hogy hiába akar apám mérnököt faragni belőlem, nekem nem megy a fizika, én magyarból vagyok jó. Előfelvételis lettem magyar-népművelés szakon, aztán, amikor elkezdtem az egyetemet, egy év múlva megszűnt a népművelés szak. Így nyergeltem át történelemre. Az Eötvös Collegiumban hamar kiderült, hogy szeretek fotózni, s én lettem a házi fotóriporter. Már akkor láttam, hogy ez a műfaj nem nekem való. Nem szerettem a nyüzsgést, és sokáig féltem az emberektől. Amikor a vizsgaidőszakok után hazamentem Tevelre, nem győztem kiszellőztetni a fejemet. Jártam a környéket, és csodáltam a szembejövő fákat. Öt évig nem is fotóztam mást, csak ezeket. Nem is fák voltak, hanem emberek, mind más karakterrel. Akkoriban úgy gondoltam, soha nem fogok embert fényképezi.– Fotóművésznek készült?– Filmrendező akartam lenni, mint akkoriban mindenki a bölcsészkaron. Ez volt a magyar és az európai film nagy korszaka, lázban égtünk Jancsótól, Wajdától, Fellinitől és a többiektől. Hála isten – ezt mai fejemmel mondom – nem vettek fel a főiskolára. A diploma után a képzőművészeti gimnázium kollégiumában lettem nevelőtanár. Ideális munkahely volt, hiszen délelőtt szabad voltam, s ha utazni támadt kedvem, elcserélhettem a szabadnapjaimat. Nevelőtanárként rengeteget tudtam dolgozni.– A fák után mégiscsak elkezdett arcokat fotózni. Mi több, megörökítette a magyar szellemi élet legjobbjait. Hogyan sikerült nem hivatásos fotósként Illyés Gyula és a többiek bizalmába férkőzni?– Elhatároztam, ha törik, ha szakad, lefényképezem Ilylyés Gyulát. Ki kellett találnom valami mesét, hogy miért akarok beszélni vele. Amikor a tihanyi nyaralóba bekopogtattam, azt mondtam, Fábry Zoltántól hozok üzenetet. Nem volt ez hazugság, hiszen tényleg sokat beszélgettem a stószi remetével, mert remete volt akkoriban, s megengedte, hogy lefényképezzem halála előtt néhány hónappal. Végül bejutottam, s órák hosszat figyeltem Illyést, az arcát, a gesztusait. Aztán engedélyt kértem, hogy lefényképezhessem. Ötven képet csináltam, s ezek annyira megtetszettek Illyésnek, hogy ajánlólevelet adott másokhoz is. Így szépen lassan, előbb csak kedvtelésből, aztán néhány megbízás nyomán – Bertha Bulcsú íróinterjúihoz készítettem portrékat – végigfotóztam az egész magyar irodalmat, a nagy öregektől a középnemzedéken át a legifjabbakig.– Aki látta néhány évvel ezelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban kiállított művészportréit, úgy véli, Móser Zoltán mindenkivel barátságot kötött. Népiekkel és urbánusokkal egyaránt. Volt valami titok?– Soha nem törtem rá senkire, soha nem az volt az elsődleges szándékom, hogy történjen bármi, megörökítem valamelyik híres embernek a képmását. Volt úgy, hogy órákig nem is vettem elő a gépemet. Csak figyeltem. Amikor aztán elfelejtődött, hogy milyen szándékkal jöttem, nyugodtam dolgozhattam. Illyés után nem volt nehéz bárkihez is bejutnom.– Honnan tudta, hogy kik a szellemi élet legjobbjai?– Sokat olvastam, és kézről kézre adtak az emberek. Így jutottam el például Nemes Nagy Ágneshez, akihez az első fotózás után később bármikor bekopogtattam, mindig szívesen fogadott. És sokat beszélgettünk a népköltészetről és a népdalról. De említhetném Mészöly Miklóst is, akit akkor is, ma is, a legnagyobb prózaírók egyikének tartok. Róla egész sorozatot készítettem.– Ha kitart, lehetett volna országos hírű portréfotós. Az 1996-ban a Fekete Sasnál, ’97-ban pedig a Könyves Kálmán Kiadónál megjelent albumok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett kiállítás arról tanúskodik, hogy Móser Zoltán állja a versenyt a legjobbakkal. Miért váltott?– A közel háromezer íróportrém van. Köztük határon túliak. Akkor készítettem a felvételeket, amikor itthon legfeljebb Sütő Andrásról és Kányádi Sándorról lehetett tudni. Nem véletlen, hogy húsz év múlva mutathattam be ezt a fotógalériát. Visszatérve a kérdésre: nem váltottam, mert az írók, művészek mellett mindent megörökítettem, amit szépnek, fontosnak gondoltam. Nem én kerestem a témákat, azok kerestek meg engem. Arra büszke vagyok, hogy majd minden magyar faluban megfordultam legalább egyszer, és nincs olyan középkori emlék, rom, töredék, amit ne örökítettem volna meg. Kezdetben nem volt ez tudatos leletmentés, később fogalmaztam meg magamnak kissé ironikusan: minden magyar felelős minden magyar romért. Mert megesett, hogy valahova egy évtized múlva visszatértem, és már nem volt meg az a bizonyos kő. Ha nem örökítettem volna meg, mindörökre nyoma vész.– Ki támogatta ezeket az utakat?– Pénzben, anyagilag senki. Ha elfogadták egy-egy képemet, a honoráriumot filmtekercsekbe fektettem. A hetvenes-nyolcvanas években nem volt olyan drága benzin, mint most, így beültem a Trabantba, és jártam az országot. Négyszázezer kilométer után váltam meg az első kocsitól.– Időközben megházasodott, megszülett a három gyerek. Felesége soha nem tett szemrehányást az utazásokért, a látszólag felesleges pénzkidobásért?– Feleségem olyannak fogadott el, amilyen vagyok. Soha nem kérdezte, hová megyek. Örült, ha hazaértem. Nem akartunk meggazdagodni, beértük nejem tanítónői és az én nevelőtanári fizetésemmel. Igaz, takarékbetétünk soha nem volt. Feleségem kapott szolgálati lakást, ahol éppen tanított, s éltük a magunk falusi életét. Soha nem vágytunk a fővárosba, de mindig közel voltunk Budapesthez. Most már jó ideje Bicskén lakunk.– Azt mondják, a fotózás költséges foglalatosság. Anyagi megfontolásból döntött a fekete-fehér képek mellett?– A hatvanezer fotómból talán csak tízezer a színes. Ez utóbbiakat többnyire megrendelésre készítettem, de soha nem szerettem meg a színes képeket. Sokkal többet rontottam el, mint fekete-fehéret. Nem tudom a pontos okot, talán agykutatók fogják majd kideríteni, milyen készségek, képességek kellenek a kétféle látáshoz. Miről tereli el a szín a figyelmet. Az üzleti világban, ahová soha sem tartoztam, a színes fotó hódít, de a művészek körében ma is a fekete-fehér képnek van igazi becsülete. És a hagyományos technikának.– Mennyire tudatos egy fotós? Amikor exponál, már látja maga előtt a kész képet?– Az exponálásnál csupán négy dologra kell figyelni, amit könnyű megtanulni, idővel ösztönösen csinálja az ember. A nagyítás már tudatos, itt dől el minden. Előfordul, hogy egyetlen negatívról száz képet is tudok készíteni, megesik, hogy egyet sem. Amiről exponáláskor azt reméltem, jó lesz, kiderül, hogy csapnivaló. Egyébként az elrontott fotók a legtanulságosabbak. Most, hogy fotóelméletet és gyakorlatot tanítok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, rengeteg rossz felvételt is mutatok a hallgatóimnak, hogy biztosan felismerjék a jót.– Ki tudatosította egykor Móser Zoltánban, hogy mitől jó egy fotó?– Kezdetben Sára Sándor volt rám óriási hatással, tőle szerettem volna mindent ellesni. A legtöbbet Kósa Ferenc foglalkozott velem önzetlenül. Kevesen tudják róla, hogy nemcsak kiváló filmrendező, hanem remek fotós is.– Mikor kezdett el írni?– Soha nem akartam írni. Az Eötvös Collegiumban még azt is megtiltották, hogy a fotóimnak címet adjak. Aztán egyszer László Gyula professzor, Gyula bátyám, akinek különböző könyveihez rengeteg képet készítettem, beajánlott a Kisdoboshoz. Két hónapba telt, mire kiizzadtam magamból öt gépelt oldalt. Aztán lassan belejöttem. Kezdetben csak magyarázó szövegeket írtam a fotókhoz, később önálló tanulmányokat néprajzi, művelődéstörténeti témákról, mindenekelőtt a népdalról, Bartókról, Kodályról, József Attiláról. Ma már megkérdezik tőlem, maga melyik Móser, a fotós vagy az író.– Honnan ez a népnevelői hajlandóság?– Néha azt gondolom, olyan vagyok, mint a régi falusi tanítók, akik kötelességüknek érezték, hogy mindenre, amit tudnak, megtanítsák a rájuk bízott gyerekeket. Amire én hosszú kutatómunka után rájövök, azt közkinccsé szeretném tenni.– A nyolcvanas évek végéig gyakorlatilag az íróasztalfióknak dolgozott, aztán sorra jelentek meg a könyvei, volt, hogy három-négy is egy évben. Elégedett? Megköszönte az új demokrácia önzetlen leletmentését?– Persze hogy vártam a rendszerváltozást, megcsapott a politika szele is, de hamar rájöttem: ez nem az én világom. Hogy bárki köszönetet mondott volna? Ugyan! Megindult a tülekedés, megkezdődött a sorállás a különböző pénzekért. Én is beálltam, mindig a sor végére. Soha nem kérdezte meg senki, miért nem lépek előbbre. Pedig titkon talán esett volna. De nem ez a fontos, hanem hogy valahogyan, valamikor megcsinálja az ember azt, amit önként vállalt.– Nemrég sorozatot kezdett lapunkban Alámerült Atlantiszom címmel. Honnan jött az ötlet?– Mindig keresek valamit a negatívok között, és mindig találok valamit, amit elfelejtettem, amiről nem tudtam, mert régen fényképeztem. Ezek között számos olyan kő, szobor, kép van, amit csak kevesen ismernek, vagy éppenséggel senki, mert eltűnt, elveszett. Ezekből összeállt egy hajdanvolt kincses Magyarország képe.– Ha tengersok pénze és ideje lenne, hová menne el szívesen?– Sok helyre eljutottam, még Lappföldre is, ahová mindig vágytam. Talán még Keletre mennék még el, Indiába, Kínába vagy a cseremiszek közé.