Ki tartsa el a költőt?

Mármint a Cs. I. nevű, a ragyogó képességű, de egy kicsit a fellegekben járó poétát, aki annak idején üres zsebbel és üres gyomorral, de nagy merészen vágott neki a pályának. Szegény apám, aki derék kovácsmester volt, elkeseredve csóválta a fejét; odáig nem vetemedett ugyan, mint a másik derék mészáros, aki pofonnal próbálta visszatéríteni az eltévelyedett fiút, de majdnem. Legalább ebben hasonlítok Petőfire. S az iparos apák már csak ilyenek. „Éhen fogsz halni!” – hangzik az atyai jóslat az évszázadok mélyéről, s erre itt, ezen a tájékon nagy az esély mind a mai napig. Ám az ilyen fenyegetés soha nem tartott vissza egyetlen fiatalembert sem, ilyen csip-csup dologgal nem foglalkozik az, akire a múzsa rácsücsörítette a száját! S miután a csók elcsattant, nem volt visszaút. Gunyoros volt a fogadtatás, és volt sértés, sőt röhögés is bőven, de ezzel sem foglalkoztam, cserében lenéztem a derék cíviseket, a halandó szorgalmasokat, valami elképesztő gőggel, istenülő önhittséggel. Volt éhezés is, meg kölcsönkabát, kölcsönnadrág, ezek is a zaciban kötöttek ki, már ha egyáltalán bevették őket a sokat próbált becsüsök. Haj, ifjúság, haj, romantika! Vagyis hogy ezt ifjúkorban ki lehetett bírni, a szent tűzzel fűtöttem a vékony télikabátot, nagy elődök példáinál melegedtem, és áttetsző voltam, igen, ahogy egy költőhöz illik.Az ifjúkor végén fölmerült a nagy kérdés is, hogy ki tartsa el a költőt? Természetesen a világ, közelebbről a nép, még közelebbről az Irodalmi Alap. Nekem ez sem sikerült, vagy ha úgy vesszük, szerencsém volt, nézőpont kérdése. Az Irodalmi Alap nézőpontja az volt, hogy még a tagjai közé sem vett fel, az eltartás szóba se került. Az én nézőpontom meg az volt, hogy nincs alku, dögöljetek meg. Az eredmény láthatóan döntetlen volt, ám a költő javára, aki csorbítatlan jellemmel került ki a küzdelemből. De bármenynyire is a bennem élő költőnek drukkoltam, valamit azért tenni kellett, meg persze enni kellett, bár néha megkísértett a gondolat, hogy szépen éhen halok. Erre is van példa a magyar irodalomban, a magyar irodalomban mindenre van példa! Azután győzött az életösztön meg az a tudat, hogy még nem végeztem el a dolgomat, korai lenne az éhhalál, bármilyen magasztos is.Mondhatnám úgy is, hogy kettéváltam, s a józanabb felem leszállt a földre, vagyis kenyérkereső munka után néztem, s a kézenfekvő megoldást választva dolgozni kezdtem. Többnyire az irodalmon vagy határvidékein belül maradva, de nem mindig; fordítottam, szerkesztettem, újságot írtam és így tovább. Innentől talán nem is érdekes az egész, érdekessé a cél teszi, mert azért dolgoztam, hogy eltartsam a költőt. Ez komoly és tudatos elszánás volt, s menet közben jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül ezzel, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt. Hiszen versekből nem lehet megélni, és senki sem élt meg, még Petőfi sem, aki pedig naponta írt egyet, ő is elment segédszerkesztőnek. A példákon kívül kaptam jó tanácsokat is, többek közt Vas Istvántól, aki Újpesten volt tisztviselő, hogy nem is szabad versekből megélni! Ez a Sztálin-díjasok korában volt igen fontos tanács, amikor ingyen osztogatták a villákat, nyaralókat a bülbülszavú költők között. Tudathasadásos érzésem kezdett megszűnni, éreztem, hogy normális vagyok, illetve normális a viselkedésem, a hozzáállásom, s nagy megelégedéssel nyugtáztam, hogy kortársaim java és a nagy elődök is így csinálták! Szabad lett bennem a költő, egyáltalán nem kellett pénzért írnom a verset, sőt a megjelenésért sem kellett izgulnom, ami jó, az úgyis eláll. S nem lettem gyámoltalan falubolondja, árokparton tengődő éhenkórász, ez az önérzetemnek is jót tett, nem nyomorított meg az állandó védekezés. S talán a derű is több lett, az az egészséges érzés, hogy a világ szép is lehet, az egyetlen élet nem mindig sötét és nyomasztó. Hogy nem vagyok otthon az égben, ahogy Kosztolányi panaszolta, lehetséges, de egyre jobban érzem magam a földön.Különben pedig változatlanul úgy gondolom, hogy nem túl érdekes a költő testi megjelenése, apró-cseprő harcai az érvényesülésért, a megregényesített életrajz. Jobb lenne a versekre figyelni, amelyek ha jók, úgyis leválnak esendő porhüvelyünkről. Ki így él, ki úgy él, Babits tanárkodik, Illyés tisztviselősködik, Berda csavarog, Sinka zsákol a malomban... A költemények? A költemények szabadon repülnek, mert a vers maga a szabadság, lelkünk fényűzése! Mindnyájunké. Pártállás és származás nélkül.