Találkozás a magánnyal

Már csak néhány elszánt falevél kapaszkodik görcsösen az ágakba, a többit elvitte az ősz végi köd. De a nap még ki-kisüt az alacsonyan vitorlázó felhők mögül. Jó azzal áltatni magunkat ilyenkor, hogy nem érkezett még meg az igazi tél; a rideg, a fagyos, a kíméletlen. Csábít is egy ligeti pad. Ül ugyan már rajta egy télikabátos ember, mellé ereszkedem, és hunyt szemmel engedem, hogy cirógasson a napfény. Melege már alig van.El is álmosodom, de aztán arra riadok, hogy a mellettem ülő ismeretlen beszélni kezd. Félve oldalt pislantok; nem hozzám szól. Előre tekint, maga elé, olykor lecsapja a fejét. Motyog. Hallgatom.„Így van ez, édeském, láthatod magad is. De fel a fejjel, nem szabad elkeseredni, megváltozik ez a helyzet! Hogy itt a tél? Hát itt van, didergünk majd egy kicsit. Van jó vattabéléses kabátom, kötött sálam. Majd csináltatok neked is ruhát, kedveském.”Magában beszél. Most talán éppen az unokájához intézi a szavait. Nyugdíjas lehet. Öszszekuporgatta kis pénzét, és abból ruhát varrat az unokájának. Talán szőke, szeplős leány az unokája. Lehet, hogy Fruzsinának hívják. Tetszik nekem ez a név. S örvendezek magamban, lám, Fruzsika új ruhát kap, remekbe szabott, prémes télikabátot.„Emlékszel még, amikor a karomban dajkáltalak, és ide, a ligetbe hordtalak ki sétálni? Hogy riogattak bennünket a nagy kutyák! De hol vannak ma már a nagy kutyák? Nyugodj csak meg, kedvesem!”Igen, az unokájához beszél, aki most talán éppen iskolában van, vagy a nagymama ajnározza. Nem akarom kihallgatni padtársamat, de akaratlanul is hallom a zsörtölődését, és aggaszt, hogy egyre komorabb a hangja.„Majd megmutatjuk mi, ne félts te engem! Még nem ismersz. Oda mertem én állni az igazgató elé is, ki merem mondani az igazságot, nem húzom be a nyakam, mint egyesek teszik. És nem is gazsulálok senkinek. Érted? Ha élne a mi drága jó Amálunk, akkor könnyebben kitelelnék. A sors azonban másként akarta...”Amál a felesége lehetett talán, akire ellágyult hangon emlékezik, most szipog is. De lehet, hogy csak a hideg miatt szipog. Némán ül egy ideig. Gondolom, talán megnyugodott végre. De nem. Indulatossá válik a hangja hirtelen.„Sose higgy senkinek! Hazug az egész világ. Minden lépésednél becsapnak, félrevezetnek, elárulnak. Ne bízz senkiben, soha! Gonosz az emberiség. Már csak bennem bízhatsz, hidd el. Te nem ismered még az embereket. Nem ám!”Ezt kinek mondhatja? Kit vigasztal vajon, kibe önt erőt, reménységet dörgedelmével? Arra gondolok önkéntelenül, talán egy őrült ül mellettem. Egy kétségbeesett őrült, aki mindenre elszánt, aki egyszerre csak a torkomnak ugrik, és fojtogatni kezd itt a ligeti padon. Kiabálhatok segítségért, ugyan ki hallja meg? Üresek a ligeti utak, nem jár már ilyenkor ide senki. Csak az elkeseredettek, a magányosak, az öregek, amilyen én is vagyok.Legjobb lesz, ha szép csendesen felállok, és elsurranok az avarban, összehúzva nyakamon a sálamat és a galléromat, mert közben feltámadt a hideg szél. Ez lesöpri majd az utolsó leveleket is a fákról. Jobb is, ha nem ücsörgök itt, fázik a térdem, egy kicsit megjáratom inkább a lábaimat, itt hagyom ezt az őrült ismeretlent. Vitatkozzon csak az agyrémével, mi közöm nekem ehhez?!Lopva rásandítok. Most nyugodt az arca, nem látszik őrültnek, nyugalomba vonult szakmunkás lehet vagy kistisztviselő, aki a nyugdíjából éldegél, és most fél az egyedülléttől meg a közelgő téltől. A magány fojtogatja.Észrevétlenül felállok, elindulok, de néhány lépés után még visszanézek az ismeretlenre. Akkor veszem észre, hogy nincs egyedül.Nem láthattam a társát eddig, mert lelógó kabátja eltakarta. Egy apró, hidegtől didergő, könnyes szemű kutyuska ült a lába mellett a túloldalon. Hozzá beszélt, olykor le-lenyúlva és megsimogatva az állat fejét.A kutya rám nézett, megálltam, bocsánatot rebegtem, majd néhány tétova lépés után szégyenkezve visszaültem a régi helyemre. Hunyt szemmel vártam. Azt hiszem, arra, hogy most majd a kutya mondja el véleményét a világról.És a magányról.