A fele igaz

Két idézet következik. Mielőtt felháborodásukban összerágnák a papírt, gyorsan ideírom, hogy az első fiktív, most találtam ki. Nem is jelenhetne meg sehol, minden főszerkesztő két ujjal, eltartott kézzel dobná a szemétbe, nagyon helyesen. Íme:„Ám 1933 elején, az illegalitás, az utcai verekedések és a Deutscher Ostmarkverein vezetése után, már nem az Ostmarkverein vezetője volt, hanem az abba delegált belügyminisztériumi miniszteri biztos. Minthogy szerelmes volt a nemzetiszocializmusba, nem tekintette lopásnak, hogy az 1933-as választások előtt elsíbolta az Ostmarkverein pénzét és azt az NSDAP-nek adta a választási kampány finanszírozására. Aztán többedmagával megalakította az Arbeitfrontot, tagja lett vagy tucatnyi Wirtschaftpolitischer Verband-bizottságnak, alapítója-vezetője a nemzetiszocialista »menedzserképzőnek«, a Freundekreis der Wirtschaftnak, illetőleg a Vereinigte Stahlwerke ranglétráján is a csúcsra jutott. (...) Sokat mesél az ő szerelméről, a nemzetiszocializmusról. (...) Egyfelől, minthogy a hosszú kések éjszakája után a stabilizációt, a kristályéjszakát követően a diktatúrát szolgálta ki permanensen, könnyen mondhatnók: ez az ember gyilkosokkal működött együtt, részese volt annak a struktúrának, amely Anna Frankot üldözte, majd kivégeztette. Ám – és máig nem tudom megítélni, mennyire releváns szempont ez – nem mondhatjuk, hogy mindezt elvtelenül tette. A cinkos butasága nem mentség. Talán érzelmei sem. Annyi azonban kétségtelen, hogy nagyapám rendíthetetlenül hitt az eszmében, és a Führer minden egyes döntése után, amelyet elsőre empátiával fogadott, módszeresen győzte meg magát arról, hogy az adott ukáz miért helyes vagy legalábbis történelmileg szükségszerű.”A második megjelent a Népszabadság múlt szombati számában, szerzője Petri Lukács Ádám. „Ám a fordulat évének elején, az illegalitás, a partizánkodás és a Joint vezetése után, már nem a Joint vezetője volt, hanem a Jointba delegált belügyminisztériumi miniszteri biztos. Minthogy szerelmes volt a kommunizmusba, nem tekintette lopásnak, hogy a kékcédulás választások előtt elsíbolta a Joint pénzét és azt az MKP-ból nemsokára MDP-vé váló pártnak adta a választási kampány finanszírozására. Aztán többedmagával megalakította az MTESZ-t, és az előbb »többtermelésnek«, később ipargazdaságnak nevezett tanszék vezetője lett, tagja vagy tucatnyi KGST-s bizottságnak, alapítója-vezetője a kommunista »menedzserképzőnek«, a Szervezés- és Vezetéstudományi Intézetnek, illetőleg a Nehézipari Minisztérium ranglétráján is a csúcsra jutott. (...) Sokat mesél az ő szerelméről, a kommunizmusról. (...) Egyfelől, minthogy a Rajk-per után a forradalmat, ’68-at követően a diktatúrát szolgálta ki permanensen, könnyen mondhatnók: ez az ember gyilkosokkal működött együtt, részese volt annak a struktúrának, amely megvárta, hogy az ötvenhatban kiskorú Mansfeld Péter nagykorúvá érjen a siralomházban, majd kivégeztette. Ám – és máig nem tudom megítélni, mennyire releváns szempont ez – nem mondhatjuk, hogy mindezt elvtelenül tette. A cinkos butasága nem mentség. Talán érzelmei sem. Annyi azonban kétségtelen, hogy nagyapám rendíthetetlenül hitt az eszmében, és minden egyes szovjet döntés után, amelyet elsőre empátiával fogadott, módszeresen győzte meg magát arról, hogy az adott ukáz miért helyes vagy legalábbis történelmileg szükségszerű.”Petri Lukács Ádám a nemrég elhunyt Petri György fia. Petri Györgynek Horn Gyula kormánya Kossuth-díjat adott, a jelek szerint mintegy von Haus aus. A hasonló a hasonlónak örül, mondták a rómaiak. Mi ne mondjunk semmit.