Az Öböl-háború tíz év távlatából

Tíz éve már, hogy kitört az Öböl-háború. Azt is mondhatnánk, hogy immár tíz éve annak, hogy a világ közvéleménye ráébredt arra, milyen hatékony fegyverek és hadseregek veszik körül. Irak Kuvait elleni agressziója nyomán olyan nyugati koalíciót vetettek be, lőszerkészleteket használtak fel, amelyeket eredetileg egy Szovjetunió elleni háborúra képeztek ki, illetve halmoztak fel. Az azonban, hogy milyen céllal és megfontolásból lépett fel ilyen keményen a Nyugat Irak ellen, a mai napig sem teljesen tisztázott.Az iraki diktátor nem kevés karakánságról, bátorságról, stratégiai meglátásról, vagy éppenséggel esztelenségről tett tanúbizonyságot, amikor Kuvaittal kapcsolatos problémáit – amelyek még az Iránnal vívott háborújából eredeztethetőek – ilyen megoldásban részesítette. A világ olajkészletének ilyen fokú koncentrációja egyazon kézben olyan tényező volt, amelyet a fő felhasználó nyugati világ – élén az Egyesült Államokkal – nem tűrhetett. Érdemes azonban az időzítésre is odafigyelni, amely itt is óriási jelentőséggel bír. Az iraki lépés és a nyugati koalíciós ellenlépés pontosan arra az időszakra esik (1990. augusztus– 1991. március), amikor a Közel-Kelet Amerikával nem szimpatizáló arab felének korábbi nagy támogatója, a Szovjetunió végnapjait élte, gyakorlatban már megkezdődött szétforgácsolódása a ma ismert entitásokká, csak – úgymond – a stempli hiányzott róla.Bármi is indította tehát Szaddám Huszeint arra, hogy lerohanja Kuvaitot, húzása következtében alapvetően átrendeződtek a stratégiai jelentőségű régió viszonyai. Tíz év távlatából azt is mondhatjuk, hogy a saját és a kuvaiti népnek okozott óriási szenvedésen kívül végső soron még jót is tett a Nyugatnak, hogy az energiahordozók feletti ellenőrzését minden addiginál biztosabbá tehette. Az olajexportálók szervezete (OPEC) azóta soha nem látott módon a Nyugat „zsebében” ül, Amerika és Nagy-Britannia jelentős erői állomásoznak a térségben, ugrásra készen, sőt, egyfajta titkos háborút folytatva Irak megfegyelmezése érdekében. Nem feledhetőek a bevezetőben leírt aspektusok sem – a hidegháború véget értével a nagy készülődés veszendőbe ment volna, ha nincs ez a kényelmetlen iraki agresszió. Így viszont óriási feszültséget és anyagmennyiséget lehetett levezetni és felhasználni az Arab-sivatagban és környékén.Vannak teóriák, amelyek szerint a nyugat titkosszolgálati eszközökkel (egyfajta cselszövéssel) érte el, hogy az iraki diktátor annektálja Kuvaitot, vállalva az óriási – helyenként nukleáris háborúval fenyegető, lásd Izrael – kockázatot a kecsegtető siker érdekében. Ezek azonban semmilyen bizonyítékkal nem támaszthatóak alá, az pedig, hogy a folyamatok végkimenetele az lett, amit történelmi tényként, illetve mindennapjaink realitásaként ismerünk, még nem jelenti ennek igazolását.