Búcsú

Általában megunják az emberek a hosszú ideig hatalmon lévő vezetőket. Hiába megy jól a gazdaságnak, hiába nő az életszínvonal, hiába sikeres valaki, a szavazók egy idő után új arcokra kíváncsiak. Ezért még az amerikai elnöknek is jót tesz az a szabály, hogy legfeljebb kétszer, vagyis összesen nyolc évig töltheti be hivatalát. Az amerikaiak is ráuntak egy kicsit 42. elnökükre, Bill Clintonra. Egy idő után nem frissíthető a politikai retorika, és a magánéleti botrányok sem izgatják annyira a pletykára egyébként mindig éhes közönséget. Igaz, amikor kiderült, hogy kik közül lehet kiválasztani a Fehér Ház új lakóját, a közvélemény szemében mintha felértékelődött volna Clinton, ugyanis minden hibája és emberi gyengesége ellenére is rokonszenves egyéniség, jó szónok, rugalmas politikus, akire – legalábbis a felmérések ezt mutatják – többen szavaztak volna, mint a nyertes George W. Bushra vagy a leköszönő alelnökre, Al Gore-ra.Clintonról már-már szélsőségesen megoszlanak a vélemények. Hívei szerint ő volt az utóbbi idők legfelkészültebb elnöke, aki kiválóan alkalmazkodott a gyorsan változó kor követelményeihez, akinek nagy szerepe volt abban, hogy az elmúlt nyolc év az Egyesült Államok modern történelmében a leghosszabb töretlen fellendülést hozta, akinek elnöksége alatt eltűnt a költségvetés hiánya, sőt jelentős többlettel számolhat a büdzsé, akinek elnöksége alatt az amerikaiak szegényebb rétegei is jobban éltek, aki több nemzetközi békefolyamat elindítója vagy tevékeny résztvevője volt. Elég csak a boszniai vérfürdőt lezáró daytoni egyezményre vagy az – egyelőre még befejezetlen – izraeli–palesztin békefolyamat többszöri előrelendítésére, az észak-írországi „nagypénteki békemegállapodásra” gondolni. A nemzetközi gazdasági folyamatok alakításában is aktívan részt vett.A Clintont kevésbé kedvelők is elismerik, hogy 1992-es választási ígéreteinek 95 százalékát teljesítette. Az óvatos kritikusok azonban ehhez hozzá szokták tenni: Clinton szerencsés politikai csillagzat alatt született. Mint a hidegháború utáni korszak első amerikai elnökének, neki már nem kellett tartania a világot fenyegető amerikai–szovjet nukleáris konfliktus kirobbanásától. Két mandátumának időszaka véletlenszerűen egybeesett a világ technológiai fejlődésének rendkívül gyors és látványos szakaszával. Clinton legnagyobb szerencséjének azonban azt tartják, hogy Alan Greenspan, a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve elnöke éppen az ő elnöksége alatt irányította szinte hibátlan ütemben alkalmazott kamatcsökkentéseivel vagy -emeléseivel az amerikai konjunktúra motorját. (A rossz nyelvek szerint ez nem volt mindig így, hiszen a most hivatalba lépő George W. Bush apjának elnöksége alatt Greenspan késlekedése is okozta, hogy a recesszió elhúzódott, és az idősebb Bush részben ezzel magyarázta az 1992-es választáson elszenvedett vereségét.)Igazságtalanok lennénk Clintonnal szemben, ha az Egyesült Államok gazdasági fellendüléséért csak Greenspant dicsérnénk. Clinton legfőbb érdeme éppen az volt, hogy elutasította a Demokrata Párt néhány befolyásos politikusának ajánlásait, és eltért a párt által általában követett, közkiadásokat növelő pénzpolitikától, helyette szigorú költségvetést végrehajtva sikerült eltüntetnie a büdzsé hatalmas deficitjét.Bill Clinton tisztában volt vele, hogy az amerikai társadalom jelentős része, a politikai elit néhány alakja sohasem fogadja el őt. Ellenfelei és ellenségei most elsősorban elnökségének hibáit és be nem teljesített ígéreteit róják fel neki. Egyik politikai fiaskója az volt, hogy a legnagyobb reklámmal beharangozott egészségbiztosítási reform elbukott. Ennek levezénylését egyébként feleségére, Hillary Rodham Clintonra bízta. Az ő elnöksége alatt szenvedték el a demokraták az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb vereségét (részleges törvényhozási választások, 1994). Sokan bírálták néhány elhibázott külpolitikai döntését is, kemény kritikát kapott a Moszkvával és Pekinggel szembeni magatartása. Egyesek azért kárhoztatták, mert túl sokáig hezitált, és túl későn lépett a boszniai béke megteremtésében. Mások pedig éppen a koszovói agresszív fellépést, a bombázásokat sokallták.Egy államférfi politikai döntéseit lehet vitatni, azok hatása általában csak évekkel később érzékelhető. Bill Clinton balszerencséje az, hogy a napi politizálásban mutatott fegyelme és pragmatizmusa nem volt rá jellemző a magánéletben. Ráadásul miközben a nagy stratégiai döntésekben politikai ösztöne szinte sohasem csalta meg, és rendre jól taktikázott a támadások kereszttüzében is, magánemberként számtalan hibát követett el. Az elnöknek azonban szerencséje volt, hiszen mindegyik skandalumot megúszta. Elnökségét nem ingatták meg a pénzügyi visszaélésekkel kapcsolatos ügyek (a fehér házi utazásokat szervező irodába Clinton barátai és rokonai kerültek; a Whitewater-ügy; kampányfinanszírozási visszaélések).Clintonnak volt azonban egy gyenge pontja. A házastársi hűtlenkedések majdnem kettétörték politikai karrierjét. Elnökségének második évében jogi keresetet nyújtottak be ellene, amelyben szexuális zaklatással vádolták. Ennek az ügynek a tárgyalásán már felmerült egy másik „kaland” is. Akkor Clinton eskü alatt tagadta, hogy viszonya lett volna Monica Lewinskyvel, pedig mint később kiderült, 1996 novemberének közepén volt első találkozójuk. Az elnök ellen indult politikai és sajtóhadjárat egyik csapásiránya az ügy erkölcsi vonatkozásainak kiemelése volt. Clinton ellenfeleinek azonban a Lewinsky-ügy jócskán adott jogi muníciót is. Voltak, akik a Fehér Ház erkölcsi lezüllesztése miatt kongatták a vészharangot. Az igazi veszélyt azonban Clinton pályafutására nem a morális támadások jelentették. Nagyobb bajba került a hamis tanúzás, az igazságszolgáltatás akadályozása miatt, ez ugyanis lehetővé tette, hogy a kongresszus két háza elé kerüljön az ügy, és Kenneth Starr vizsgálóbíró szívós nyomozása után megindult az elnök elleni alkotmányos felelősségre vonási eljárás, az „impeachment”.Második elnöki ciklusának végéhez közeledve a nyilvánosan megszégyenült és a televízióban is levetített vallomásában már-már megtört Clintont nem mozdították el hivatalából a törvényhozók. Az „impeachment-csata” jól megmutatta, miben rejlik az elnök ereje. Clinton ugyanis olyan politikus, aki rendkívüli érzékkel képes a közhangulatnak megfelelően váltani. Rendszeresen követte a közvélemény-kutatások eredményeit.A Lewinsky-ügy és a kongresszusi vizsgálat közben gondosan ügyelt arra, hogy mikor, hol, milyen témában szól az emberekhez. Az impeachment idején különösen jó érzékkel kereste a kapcsolatot a különböző kisebbségekkel. Jól működtek politikusi ösztönei is. Mindig tudta, mikor kell a társadalom nyomásának engedve esetleg eltérni pártja eredeti politikai elveitől, vagyis képes volt irányítani azt, hogy miről szóljon az amerikai politika. Gyakran előzte meg egy-egy lépéssel ellenfeleit. Jó szónok volt, könnyedén és közvetlenül szólt közönségéhez. Emellett tipikus médiapolitikus, aki tudta, minden megjelenésekor kell valami érdekeset mondania. A nemzetközi politikában, ahol sokat számít a felkészültség, szinte minden válsághelyzetre volt megoldási javaslata.Megtörténhet, hogy az 54 évesen minden idők legfiatalabb „nyugdíjba vonult” amerikai elnökeként távozó politikus egyszer visszatér a nemzetközi politikai életbe, és esetleg nagy válságokban játszik közvetítő szerepet.