Harmadik évezred – világváros a föld alatt

Vajon hol a határa a részvétnek és a toleranciának? Mit kell és muszáj eltűrnünk, ha mindezzel visszaélve, közügyben, közterületen, az elemi civilizációs és egészségügyi normákba ütköző helyzet alakul ki? Így kell-e ennek lennie?Budapest belvárosában, az ötödik kerületben vagyok, 2001-ben, az új évezred első napjaiban, egy hideg, januári reggelen. A Deák téri műemlék templom harangjai éppen hat órát kongatnak, a háttérben a Hotel Meridien fényei sziporkáznak. Az aluljáróban lévő üzletek redőnyei még lehúzva. A Deák téri aluljáró, amely az itt összefutó metróvonalak utasait, a város más pontjai felé igyekvő gyalogosok százait tereli, még csendes.Az egyik fal mellett két férfi fekszik, betakarózva, mellettük jól táplált, hatalmas kutyák szunnyadnak. Szemben velük, a négy telefonfülkéből kettőt elfoglalva, egy mozdulatlan kupacot látni. Hogy életfunkciók bonyolódnak alatta, a körülötte lévő, egyre terebélyesedő vizeletfolyam jelzi. A még álomittas, munkába induló járókelők meg-megcsúsznak benne, káromkodnak egyet, az ügyesebbek sasszézva átlépik, kerülgetik. A kupac egy nőt takar – egyesek szerint Rozinak hívják –, ő az aluljáró törzslakója. Léte, vegetálása évek óta nyílt színen történik. Ellentmondva a minimális, elemi civilizációs és humánus normáknak. Ha pusztán ezt nézzük, a dolog akkor is szégyenletes. Aki naponta látja ezt, háborog vagy félrefordítja a fejét, esetleg odadob néhány forintot... De van itt egy másik nézőpont is. Azoké, akiket kenyérkereső munkájuk ehhez a helyszínhez köt. A nyílt színi vegetálás az ő életüket korlátozza, teszi lassan lehetetlenné. Két és fél hónapja hívták fel a tarthatatlan helyzetre a figyelmem. Mindent megpróbáltak, hogy egy emberi lényt ebből az infernóból kihozzanak.Az éjszakai eseményekről Szeifer István, a TNT védelmi szolgálat munkatársa számol be.– Az üzletek tulajdonosai azért fogadtak fel, hogy kirakataikat, a portálokat megvédjem a rongálásoktól. Bár a tulajdonosok technikailag óvják értékeiket, de ez nem mindig visszatartó erő ama éjszakai kör számára, amelyik ide bevette magát. Ebben a föld alatti társadalomban együtt vannak a tolvajok, narkósok, részegek. Rozit – mutat a telefonfülke felé – azért tartják, etetik, hogy nappal kolduljon. A pénzt, amit összeszed, egy harminc év körüli férfi kasszírozza be tőle. Menetrendszerűen szállítják számára a pálinkát, ételt hoznak neki, így vegetál.A védelmi ember állítja, hogy a maga módján többször próbált rajta segíteni. Rettenetesen bűzlik, de azért oda-odamegy a közelébe, s megérinti, él e még? Kizárólag csak kesztyűben teszi, amit otthon azonnal kimos – magyarázza. Az elmúlt éjjel ismét telefonált a mentőknek, azt mondták, ha legközelebb beszól, kijönnek, de az összes felmerülő költséget neki kell kifizetnie. No, annyira azért nem keres jól, mondja, és biztat, nézzek körbe, kérdezzek, mert most már istenes állapotok vannak, de ez mindennapos harc eredménye.Úgy két esztendeje kezdődött, amikor a fővárosi csövesek egy csoportja matracokkal, rongyokkal, sőt még egy fotellal is berendezkedett a BKV-hoz tartozó millenniumi földalatti vasút bejárata mellett. Ez közterület, joguk van itt élni, vonogatták vállukat az időnként megjelenő rendőrök, a sokadik felháborodott bejelentésre. A közterület-fenntartó takarítói naponta felsöpörték ugyan a területet, és bár nem tartozik munkakörükbe, de olykor a szétdobált, anyagcserével teli rongyokat is felszedték. Az már meghaladja az illetékességüket, hogy magát a folyosót, amelyen több százan haladnak át naponta, erős, fertőtlenítő hatású vízsugárral is felmossák.Fél hét, háromnegyed hét körül nyitnak az első üzletek. Megérkezik az elfoglalt telefonfülkék mellett lévő sapka- és zokniárus fiatalember. Ő úgy védekezik, hogy igyekszik nem nézni arra, ahol a látvány van, s ahonnan a szagok jönnek. Szerencse, hogy van két méter közöttük, így nem riasztja el nagyon a vevőit. Két érzés viaskodik benne, az egyik a sajnálattal vegyes viszolygás, a másik, hogy valami hiba van a rendszerben, ha valakit hagynak ide jutni – magyarázza, majd hozzáteszi: – Néha, amikor túl nagy a botrány, kijön a mentő, elviszik, rendbe teszik, két nap múlva itt van újra. Az édesanyám egészségügyis, dolgozott hajléktalanokkal is, így tudom, hogy fogadnák őket, de azért nem megy be ez az asszony sem, mert ott nem lehet inni. Mi csak azt látjuk, hogy a hatóságok is hagyják, így én odaadom azt a néhány forintot nekik, aztán békén hagynak. Itt nem éhezésről van szó, mert az élelmet nem fogadják el.Egy kft. 2000 novemberében nyitotta meg dohány-ajándék és lottózó üzletét. Amikor a terület tulajdonosával, a BKV Rt.-vel a bérleti szerződést és a működés feltételeit tisztázták, mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy emberi ürüléket kell lekaparniuk a redőnyökről, és reggelente közelharcot kell folytatniuk, hogy a bejáratot elfoglaló emberi kupac „elköltözzön”.Az egyik üzlet alkalmazottja, Tokaji Sándorné nem kíván terhelni, csak egyetlen munkanapját idézi fel:– A reggelek úgy kezdődtek, hogy megpróbáltam a bejárathoz férni. Ez csak úgy történhetett meg, hogy az öntudatlan embert, az „ágyával együtt”, ami egy papundekli, arrébb vonszoltuk. Jobb esetben észre sem vette, rosszabb volt, ha ordított és káromkodott. Ezt követően vizet és fertőtlenítőszert tettünk egy vödörbe, gumikesztyűt húztunk, és megpróbáltuk eltávolítani, amit otthagyott. Öklendeztem, rosszul voltam, körülöttem sajnálkoztak. Ez így ment nap nap után. Ha azt hiszi, hogy ez nem lehet felülmúlni, téved. Történt ennél szörnyűbb is. Amikor a nő öntudatánál volt, az egyik üzlet tulajdonosa, könyörgött neki: csak néhány lépés, menjen el a vécére. Nem és nem.A meztelen alsótestű, bűzlő rongyok között ülő teremtményt sokan állták körül. Ki röhögött, ki a néhány lépésnyire lévő Főpolgármesteri Hivatalt emlegette, és persze voltak, akik megpróbáltak cselekedni. Ifjabb Rákosi Sándor, a lottozó üzletből azt meséli mindarról, amit megpróbáltak:– A Deák téri metrórendőrök sajnálkoztak, csak a metró belterületére szól a „jogosítványuk”. Telefon az ötödik kerületi rendőrkapitányságra. Körülbelül két óra múlva kijöttek, a nő rájuk káromkodott, így elmentek. A Szamaritánusok hajléktalan szolgálata részegekkel nem foglalkozik. A Menhely Alapítványnál azt mondták, csak este hat után járják a várost. Reggel kilenc óra volt, amikor a legszörnyűbb eset miatt segítséget kértünk.A szemtanúk szerint végül az Országos Mentőszolgálat munkatársai elszállították volna, de az asszony ellenállása miatt ez meghiúsult. Jegyzőkönyvet vettek fel, elmentek. Egy másik, jószolgálati szervezet orvosa még védőfelszerelésben sem volt hajlandó hozzányúlni. A fertőzéstől mindenki fél, mert a rongyok alól bogarak másznak ki, ezért a két leginkább veszélyeztetett üzlet előtti falrészt zárás után klórmésszel szórják fel, és fertőtlenítő vízzel felmossák.Így próbálják megtartani munkájukat, kenyérkeresetüket. Ha ugyanis a közállapotok miatt elkerülik az üzleteket a vevők, nem tudják kitermelni a bérleti díjat, a rezsit, az adót stb.Ők nem érzéketlen, antiszociális emberek – magyarázzák századszorra, de végül is, kinek a szabadságáról van szó?Hét óra van. A kupac megmozdul, egy sapkát látok, a szemek helyén két vöröslilás foltot. Valami kicsúszik a telefonfülkék rongyai közül, a folyosó szélére. A kéz előrenyúl, adj egy cigit – hallom. A sietős léptű fiatal férfi megdermed a látványtól, aztán odahajít egy félig teli dobozzal.