Mészöly Miklós nyolcvanéves

Mészöly Miklósnak van egy kötete, amely 1989-ben jelent meg, abban a bizonyos földrengéses csodákat szülő évben. Címe: Volt egyszer egy Közép-Európa, alcíme: Változatok a szép reménytelenségre. Képes könyv, hiszen Móser Zoltán fényképei díszítik; nem is jó szó a díszítés, hiszen ezek a fényképek együtt olvasandók a szöveggel. Nem esetleges tehát, hogy ezúttal is a Mészöly Miklós világában évtizedek óta jól eligazodó Móser képeihez csatlakozik ez a köszöntő.A fentebb említett kötetben az íróról portré nincsen, hiszen itt arról a világról olvashatunk „pontos történeteket”, amelynek a múzsa által be- és felavatott tanúja, tudósítója volt mindig is Mészöly Miklós. Az antikizálás nem erőltetett, hiszen a kötetét egy Homérosz-idézet vezeti be:„És a homályt a szemedről elvette, hogy ezentúlJól ismerd föl, hogy melyik itt isten, melyik ember.” Mészöly Miklós talán legmélyebb írói önvallomása, ars poeticája A stiglic című, a Rákosi-korszakban (1954-ben) a megjelenhetés minden reménye nélkül írott kisregényéből idézhető: „Már gyermekkoromban kínzó és egyben lelkesítő látomásaim voltak, nem valami elképzelt világról, hanem mindig arról a legszűkebb valóságról, ami körülvett. Szinte mikroszkopikusan elaprózta recehártyám mindazt, ami elém került; a füvet az apró bolyhaival, a falevelet a hajszálereivel, a tavat a fenék moszatfigurációival együtt érzékeltem. De ugyanúgy voltam egy-egy hanggal, mozdulattal is; azzal az egész szövevénnyel, ami közönségesen a reggeli fölkeléssel kezdődik. És mindez folytonosan képpé burjánzott bennem, és makacsul arról ábrándoztam, hogy egyszer meg is fessem ezeket a lázálomnak beillő élményeket. Azt ugyan sosem hittem, hogy valami vadonatújat fedeztem fel, mégis boldoggá tett, hogy legalább fölismertem képességeimet, akármilyenek is azok. Később egy szakértő kritikus kifejtette előttem, hogy amiről ábrándoztam, azt legcélszerűbben szimultanista tébolynak lehetne nevezni.”A szerző-elbeszélő maszkja ebben a szövegben a kidobott festőé, akit azután távolítanak el, hogy hirtelen megfesti azt a világot, amely körülveszi: „A döntő fordulatot Genesis című képem okozta. A háborút követő zsibbadtság, a hirtelen beálló veszélytelenség, az álnokul idilli csend: emlékszem, ez szülte a képet. Hogy ez a csönd milyen gyanús; a harmónia, ami következetesen valami gyalázatból tud csak pillanatokra kinőni. Ez se volt éppen vadonatúj élmény... de ha szépítgetés, előítélet nélkül éli át az ember, valahogy mégiscsak azzá lesz. Nagyjában ez volt a kép eszméje; megtoldva azzal az ösztönös igyekvéssel, hogy a részleteket felbontva, szétboncolva ábrázoljam, ahogy a börtönrács szabdalja szét a rácson túli, az elérhetetlen látványt; analisis ad absurdum. Ahogy a rab a rácskockákat még tovább aprózza, s mivel teljes ablakot nem nyithat – és mert teljességre vágyik –, előbb meg kell cáfolnia magát... Hetekig azzal áltattam magam, hogy közel ötször négy méteres vásznamon valamiféle földtörténet-látomást sikerült megvalósítanom. A kép emlékezetes vihart kavart fel a Modern Tárlaton, s már a harmadik nap leszedték a falról.”Az író életművét ma a nyolcvanadik születésnap magaslatáról szemlélve a második világháború utáni magyar irodalom teljesen egyedülálló, példátlan jelentőségű momentumának tarthatjuk; önmagában rejlő jelentősége mellett pedig irodalomtörténetileg most már bízvást megállapíthatjuk, hogy egyúttal részese és előidézője a magyar prózában 1975 körül bekövetkezett döntő fordulatnak is. Tanúskodott és tanúskodni fog mindaddig, amíg lesz magyar olvasó, egy olyan világról, amely mindennél jobban gyűlölte az éles szemű megfigyelőt, a hiteles tanút. De hát az a bizonyos homéroszi istenség, vagyis a múzsa azért ruházta fel a rendkívüli látás adományával, hogy isteni, azaz örök mércét alkalmazhasson a látott dolgok megkülönböztetésére. Betegség, némaság, sőt még a halál látványa sem téveszthette meg: köré sereglett mindig mindenki, élő és halott – ha például az Öregek, halottak című írására gondolunk –, vagy megnyílt előtte az elfeledett vagy elhazudott múlt. Gondoljunk csak a Film végének látomására!És a jövő...? Mindig hitt a fiatalokban. Ezt nem csupán fiatalabb írótársai igazolhatják, hanem műveinek gyermekkorú hősei is. Gondoljunk csak ismét A stiglic gyerekhősére, Lajoskára, aki a kommunizmus infernójában gyermeki tisztasággal szervezi azt a jövőt, amikor már nem egy nagy vágóhíd lesz az egész világ, hanem még a háború ütötte gödrök helyén is csikók fognak legelészni a város szélén. Mészöly akkor, 1954-ben Lajoska szájába egy – a fiú reményei szerint tizenhárom év múlva teljesülő – jóslatot adott. Hát valamivel több idő telt el azóta. Magyarország metaforája már nem a vágóhíd, de csikóink még nem legelésznek a város szélén. De akarni kell és remélni! Hogy akarhatjuk és remélhetjük, azért pedig köszönet a most nyolcvanéves Mészöly Miklósnak!