„Nem találom a dandáromat”

Százharminc évvel ezelőtt, 1871. január 18-án a versailles-i kastély tükörtermében Otto von Bismarck, az Északnémet Szövetség kancellárja felolvasta I. Vilmos proklamációját, amelyben a király bejelentette, a szövetséges fejedelmek és városok hívását követve elfogadja a német császári koronát. Ezzel az ünnepélyes ceremóniával s Hessen-Darmstadtnak, Badennek, Württembergnekés Bajorországnak az Északnémet Szövetséghez történt csatlakozásával született meg Európa új nagyhatalma, a Német Császárság.Az 1850-es és 1859-es mozgósítások világossá tették a porosz hadsereg hiányosságait. Ezért Albrecht von Roon altábornagy javaslata alapján 1859-ben megkezdték a haderőreformot, amelynek során a duplájára emelték a sorezredek számát a népfelkelő alakulatok rovására, s jelentősen megerősítették a lovasságot és a tüzérséget. A liberális parlamenti többség – amely a túlnyomórészt az arisztokraták vezette sorezredek számának növelésében a polgári elem politikai befolyásának csökkentését látta – nem volt hajlandó a reformokhoz elengedhetetlen pénzek költségvetési megszavazására. Amint azt a liberálisok balszárnyából később kivált Haladó Párt képviselője elismerte, az alkotmányos válság elmélyítésétől a forradalom kirobbanását várták. E súlyos belpolitikai helyzetben nevezte ki az uralkodó 1862. szeptember 28-án Otto von Bismarckot, a korábbi párizsi követet porosz miniszterelnökké. Aki nem riadt vissza attól, hogy híres „csúszómászó” alapjából újságírókat vásároljon meg, s a liberálisokra gyakorolandó nyomás érdekében ezzel egy időben a szocialista Ferdinand Lassalle-t is támogatta. Az új miniszterelnök egyik első intézkedéseként a parlament ellenében keresztülvitte a hadsereg jelentős megerősítését és békebeli létszámának felemelését. A német egységért szavakban rajongó liberális és haladó párti többséggel vitázva mondta, az egyesülést nem szónoklatokkal és többségi határozatokkal, de vérrel és vassal lehet megvalósítani.A diplomáciai szolgálatot is kézben tartó Bismarck külpolitikájának elsődleges célja egy Poroszország elleni orosz–francia koalíció létrejöttének megakadályozása volt. Ezért az 1863-as lengyel felkelést kihasználva megállapodást kötött Szentpétervárral. Ebben szükség esetén közös katonai fellépést is kilátásba helyezett a lengyel nemzeti mozgalommal szemben, így jóindulatú orosz semlegességen túl biztosította az ország határait is területi aspirációival szemben. Hiszen az a leendő Lengyelországba kívánta bekebelezni Posent, Nyugat- és Kelet-Poroszországot. 1863 őszén IX. Keresztély Dánia új alkotmányát kiterjesztette Schleswigre, és ezzel megszegte az 1852-es londoni szerződést, miszerint e legészakabbi német hercegséget nem szabad elválasztani Holsteintól. 1864 januárjában Berlin és Bécs ultimátumban követelte Koppenhágától a döntés visszavonását, amit a dán kormány, bízva az angol segítségben, elutasított. Február 1-jén a porosz és osztrák csapatok átlépték az Eidert, áttörték a düppelni sáncoknál kialakított dán védelmet, és április végére elfoglalták Alsen szigetét és Jütland nagy részét. Így az október 30-i bécsi békében Koppenhága kénytelen volt lemondani a két német hercegségről. Az 1865. augusztus 14-i gasteini egyezmény értelmében Poroszország Schleswiget és kárpótlás ellenében Lauenburgot, míg Ausztria Holsteint szállta meg. Miután 1863-ban Bismarck sikeresen akadályozta meg a Német Szövetség osztrák igények szerinti átalakítását, 1866 elején elérkezettnek látta az időt, hogy Bécset kiszorítsa a németkérdés rendezéséből. Döntését az úgynevezett kis német megoldás mellett az a felismerés befolyásolta, hogy egy porosz vezetésű, erős, az Etschtől a Beltig terjedő német állam létrejöttébe egyetlen európai hatalom sem hajlandó beletörődni.Megosztandó az osztrák csapatokat, Berlin 1866. április 6-án Bécs elleni közös katonai fellépésről állapodott meg Firenzével. A megegyezés értelmében az olasz segítségért cserébe a Habsburg Birodalomhoz tartozó Velence tartományt ígérte. Egyúttal Bismarck területi kompenzációt helyezett kilátásba III. Napóleon jóindulatú semlegességéért, anélkül hogy arra egyértelmű kötelezettséget vállalt volna. A háború előtt Bécs is megegyezett Párizzsal. Eszerint III. Napóleonnak a konfliktustól való távolmaradásáért I. Ferenc József hozzájárult egy semleges állam létrehozásához a Rajna bal partjának porosz területeiből, valamint hajlandó volt lemondani Velencéről Olaszország javára.1866. június 7-én a porosz csapatok megszállták Holsteint, mire válaszul június 14-én a Német Szövetség legtöbb kis és közepes állama – köztük Hannover, Szászország és Bajorország – Ausztria javaslatára mozgósítani kezdett. Szinte mindenki biztosra vette – beleértve az amatőr katonai szakíró Engelst is – az osztrák hadsereg gyors győzelmét. A Helmut von Moltke vezérkari főnök vezette porosz csapatok, kihasználva magasabb harckészültségüket, június 16-án támadásba lendültek. 18-án elfoglalták Drezdát és Hannovert, 19-én Kasselt. Az úgynevezett Elba-hadsereg Szászország elfoglalása után benyomult Észak-Csehországba, ahol egyesült a Sziléziából érkező 1. és 2. második hadsereggel. Itt, Königgrätznél került sor július 3-án a döntő ütközetre, ahol a négyszeres tűzgyorsaságot biztosító gyútűs puskákkal szemben esélytelen volt a rosszul vezetett osztrák hadsereg. Az augusztus 23-án megkötött prágai békében Ausztria húszmillió tallér hadisarcot fizetett, kilépett a Német Szövetségből, lemondott schleswig-holsteini jogairól. S annak ellenére, hogy az osztrák sereg június 24-én Custozzánál s a flotta július 20-án Lissánál legyőzte az olasz egységeket, Bécsnek át kellett engednie Velencét. A németországi hadszíntéren augusztus elejéig szintén győzelmet arattak a porosz csapatok. E győzelmek következtében Berlin bekebelezte Schleswig-Holsteint, Hannovert, Kurhessent, Nassaut és Frankfurtot. Megakadályozandó a délnémet államok francia orientációját, nekik Bismarck viszonylag enyhe békefeltételeket diktált, pusztán védelmi szerződéseket kellett kötniük Poroszországgal s háború esetén csapataikat a porosz király főparancsnoksága alá rendelniük.1866. augusztus 24-én megszűnt az öt évtizedig fennálló Német Szövetség, és átadta helyét az egyértelműen Poroszország dominálta Északnémet Szövetségnek. Bismarck ebbe az államalakulatba integrálta a Majnától északra fekvő német fejedelemséget, Szászországot és a Hanza-városokat, mivel tartott attól, hogy a délnémet államok csatlakoztatásába nem törődnének bele az európai hatalmak. Bismarck a szövetség kancellárjaként ekkor még kerülte a nyílt fegyveres összecsapást, hiszen elsőként az új államalakulat katonai egységét kívánta megteremteni. Elkerülhetetlenné vált az 1866-os háború tapasztalatai alapján a porosz hadsereg további korszerűsítése. Többek között javították az egészségügyi szolgálatot, hiszen a halálesetek több mint felét az ütközetek után fellépő járványok, valamint a sebesültek hiányos ellátása okozta. A gyorsan kiépülő vasúthálózatra alapozva Moltke javaslatára megújították a szövetség mozgósítási rendszerét és a csapatok utánpótlását. Hiszen a tüzérség gyakori lőszerhiánya miatt az ütközetek fő terhét a gyalogság viselte, s a rossz élelmiszer-ellátás miatt az egyes alakulatok fegyelme is lazult.A porosz–francia viszony 1866 ősze után folyamatosan romlott, hiszen Bismarck megtagadta, hogy Párizs semlegességét Rajna-vidéki területek átadásával honorálja. A Német Szövetség megszűnte után, 1867 elején III. Napóleon megkísérelte Luxemburg annexióját, de a vaskancellár erélyes fellépését követően kénytelen volt meghátrálni. Bismarck határozottan visszautasította a császár azon ajánlatát is, miszerint Párizs hajlandó tudomásul venni a délnémet államok csatlakozását az Északnémet Szövetséghez, ha Berlin beleegyezik Belgium Franciaországhoz való csatolásába. Ezután III. Napóleon Ausztriához közeledett, s 1867 nyarán Salzburgban már egy Poroszország elleni szövetségről tárgyalt Ferenc Józseffel, amelynek célja a prágai békét megelőző állapotok visszaállítása lett volna. A Berlin elleni katonai akció megtervezését szolgálta Albrecht osztrák főherceg 1870. áprilisi párizsi és Lebrun tábornoknak, III. Napóleon adjutánsának júniusi bécsi útja. Párizs számításai szerint a francia hadsereg a mozgósítás 16. napján már átkelhetne a Rajnán, és a semlegességre kényszerített délnémet államokon keresztül komolyabb akadály nélkül nyomulna Nürnbergig. Ahol egyesülne a mozgósított osztrák–magyar csapatokkal, ezután együttesen mérnének csapást az Északnémet Szövetség csapataira. A párizsi vezérkar abból indult ki, hogy a hivatásos francia hadsereg sokkal nagyobb harcértéket képvisel, mint az általános védkötelezettségen nyugvó porosz, így azt akár egyedül is képes megverni. A Monarchiát óvatosságra intette az egyértelműen Berlin-barát Oroszország fenyegetése, ezért a francia csapatok dél-németországi megjelenéséig nem mert Poroszországgal szemben támadólag fellépni.A háborúra ürügyet Hohenzollern Lipót hercegnek a spanyol trónra történő jelölése szolgáltatott, ami ellen a francia kormány a dinasztia fejénél, az ekkor Bad Emsben nyaraló porosz királynál határozottan tiltakozott. Miután Lipót 1870. július 12-én jelöltségéről lemondott, I. Vilmos az ügyet lezártnak tekintette. Visszautasította Párizs azon követelését, hogy írásban vállaljon kötelezettséget, hogy soha többet nem támogatja Hohenzollern herceg madridi trónigényét, és megtagadta az ismét kihallgatásra jelentkező Benedetti francia követ fogadását. A közjátékról szóló, híres emsi távirat szerkesztett, a francia követ visszautasítását még inkább kiemelő változatát a vezérkari főnökkel való rövid egyeztetés után Bismarck nyilvánosságra hozta. A kihallgatás megtagadásában egy második Sadowát (ez a königgrätzi csata francia elnevezése) látó francia közvélemény nyomására III. Napóleon július 15-én elrendelte a mozgósítást, és 19-én berlini ügyvivője átadta Bismarcknak a hadüzenetet. A gyors felvonulásra és támadásra épített francia haditerv azonban már a kaotikus mozgósítási rendszeren elbukott. A fejetlenséget jól illusztrálja Michelet tábornok július 18-i, Belfort-ból a főhadiszállásra küldött távirata. „Nem találom a dandáromat, nem találom a hadosztályparancsnokomat. Mit tegyek?”I. Vilmos július 16-án rendelte el az Északnémet Szövetség tagállamainak mozgósítását, ezt másnap követte a badeni, hessen-darmstadti, württembergi és bajor hadsereg. Ezzel megdőlt Párizsnak az a számítása is, hogy az 1866-os háborúban vereséget szenvedett államok revánsot vesznek, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak a német–francia összecsapásban. Augusztus elejére a Mosel és Rajna közti frontszakaszra a francia Rajna-hadsereg 220 ezer katonája, 780 lövege és 244 golyószórója, illetve három német hadsereg 460 ezer katonája és 1476 lövege vonult fel. Augusztus 2-án a franciák eredménytelenül kísérelték meg a határtól négy kilométerre fekvő Saarbrücken elfoglalását, a 3. német hadsereg az augusztus 4-i weissenburgi és 6-i wörthi ütközetekkel már elzászi területre vitte át a harcokat. A franciák 6-i spicherni veresége után Bazaine marsall, a Rajna-hadsereg parancsnoka Metzbe vonta vissza csapatainak nagyobb részét, hogy Párizst fedezze.E visszavonulás végleg elvette a kedvét a habozó Bécsnek, Koppenhágának és Firenzének, hogy Párizs oldalán avatkozzék be a háborúba, így augusztus végén az osztrák és dán határt biztosító német csapatokat is át lehetett dobni a francia frontra. A német 1. és 2. hadsereg előőrseinek az augusztus 16-i gravelotte-i és 18-i vionville-i ütközet során sikerült bekeríteniük és Metz erődjébe visszaszorítaniuk a Rajna-hadsereg közel 200 ezer katonáját. Ostromtüzérség hiányában – a német ágyúkat ekkor Strassburg elfoglalásáért vetették be – a 140 ezer fős hadseregcsoport parancsnoka az erőd kiéheztetése mellett döntött. Túlereje ellenére Bazaine mindvégig passzív maradt, és október 27-én Metz kapitulált. A Rajna-hadsereg jobbszárnyából és a beérkező erősítésekből a chalons-sur-marne-i táborban új hadsereget szerveztek, amely megkísérelte Metzet felmenteni. E hadsereget augusztus 31-én Sedannál a 3. és 4. német hadsereg bekerítette, és másnap felmorzsolta. A francia hadsereg maradéka III. Napóleonnal együtt szeptember 2-án kapitulált, s a hírre 4-én Párizsban kikiáltották a köztársaságot. Ezzel lezárult a franciaországi hadjárat első szakasza. A sors iróniája, hogy ez a harmadik köztársaság 1940 májusában szintén a német csapatok sedani győzelmét követően omlott össze.A becsvágyó politikusokból álló, magát a „nemzeti honvédelem kormányának” deklaráló testület azonban nem volt hajlandó tudomásul venni a nyilvánvaló vereséget. Ezért kiterjedt mozgósításokat rendelt el, amelyhez a fegyvereket a semlegességét sajátosan értelmező Anglia és Egyesült Államok szállította. A Párizs szeptember 19-i körülzárása miatt előbb Tours-ban, majd Bordeaux-ban tevékenykedő kormány november 2-i rendeletében partizánháborúra szólította fel a francia lakosságot. Az intézkedéssel sikerült decemberre közel félmillió főt felfegyverezni – amelyhez hozzászámítandó a mintegy 350 ezer párizsi nemzetőr – s ezzel a német csapatokat létszámban felülmúlni. Ugyanakkor a rosszul kiképzett és vezetett, fegyelmezetlen köztársasági egységek sorozatban vereséget szenvedtek. A Párizst felmenteni készülő Loire-hadsereg december 3–4-én Orleans-nál, majd 8–10-én Beaugency-nél, az Észak-hadsereg november 27-én Amiens-nél kapott ki. Az 1871 januárjában Le Mans-nál, St. Quentinnél és Lisaine-nél elszenvedett francia vereségek után – ekkor már közel 750 ezer katonája esett német fogságba – az ideiglenes kormány kénytelen volt fegyverszünetet kérni, amely 1871. január 31-én lépett életbe. A Versailles-ban február 26-án aláírt előzetes békét a május 10-i frankfurti szerződés erősítette meg.Párizs a Németország elleni támadásokat az elzászi és lotaringiai erődrendszerből indította. Ezért nem véletlen, hogy e két tartomány német többségű területeinek a birodalomhoz csatolása mellett a leghatározottabban a francia betörésektől legtöbbet szenvedett Baden és Württemberg állt ki. Így nem a 85 százalékban németek lakta Elzász és Lotaringia átadása és az ötmilliárd frank jóvátétel – amelyet Párizs már 1873-ban kifizetett – keltette fel a francia revánsvágyat. Hiszen a frankfurti békefeltételek összehasonlíthatatlanul enyhébbek voltak, mint amilyeneket 1919–20-ban voltak kénytelenek elfogadni a vesztesek. A német egység kezdettől fogva azért volt elfogadhatatlan Párizs számára, mert ezzel az aktussal Franciaország végérvényesen elveszítette hegemóniáját az európai kontinensen.A német egységet természetesen kihívásként élte meg az európai erőegyensúly fölött féltékenyen őrködő Nagy-Britannia is. Így nem véletlen, hogy már 1870–71-ben is domináltak a „hunok pusztításairól” beszámoló angol sajtóban a későbbi világháborús propaganda kliséi. Természetesen a hosszú távon gondolkodó angol politika – ame