Az angyalok szemszögéből

Még fut a mozikban Lars von Trier aranypálma díjas, tragikusan komoly filmje, a Táncos a sötétben, és a filmszemlén mutatják be Tímár Péter vakokról szóló, kilencedik játékfilmjét, a Vak vagányokat. Tímár Péter mozija nem nélkülözi a humort. Az alaptörténet szerint két lepukkant rocker a Vakok Intézetének jubileumi pályázatára elkészíti A ludak megfagynak című musicalt. A fiúkat kezdetben csak a várható nyereség érdekli, de amíg a vakoknak betanítják a darabot, valami megváltozik. A bevezető képsorok egyikén különös megjegyzést olvashatunk: Ez a film vakoknak készült. Köszönjük, hogy ön is megnézi.A rendezővel a Vakok Intézetében tartott, hangos sikert arató vetítés után beszélgettünk, legelőször arról, hogy miért lett ilyen fontos számára ez a téma?– Volt egy balesetem, egy forgatáson majdnem kiütötték a szememet. Bekerültem a szemklinikára, és ott tartottak két hétig. Azóta „rögeszmém”, hogy a vakok megrendelték tőlem ezt a filmet.– Több mint százéves a film, és százéves a budapesti Vakok Intézete is. Itt volt az ideje, hogy valaki filmet készítsen róluk. Amikor először beléptem a díszterembe, és megláttam a csodálatos ólomüveg ablakokat, elképedtem: nem hiábavaló-e itt ez a szépség, hiszen az intézmény lakói nem látják sem a képeket, sem a napfény játékát a színes üvegen. Azután rádöbbentem, hogy a századfordulós polgárságban még volt empátia. Épített az elesetteknek egy palotát. Ez ma már elképzelhetetlen. Ekkor született meg bennem a gondolat, hogy ezt a filmet nekik készítem. Addig csak úgy terveztem, hogy róluk szól. Az üvegablakok a vakok védőszentjeit és védelmezőit ábrázolják. A gyerekek sem véletlenül vannak felülről fényképezve, amikor bent vagyunk az intézetben. Igyekeztem az „angyalok szemszögéből” fotózni őket. Nem akarom túlmisztifikálni, de egyik filmem sem hagyott ilyen mély, pozitív nyomot bennem.– Tulajdonképpen az egész forgatókönyvet át kellett írnom, amikor ide bejöttem – folytatja a rendező. – Eredetileg úgy írtam, ahogy Móricka elképzeli a vakokat. Csomó képtelenséget hordtam össze az első változatban. Azután fél évig nap mint nap bejártam az intézetbe, foglalkozásokra, órákra, megpróbáltam elmerülni ebben a világban. Előtte soha semmilyen kapcsolatom nem volt a vakokkal. Másokhoz hasonlóan én is tartózkodást, zavart, megtorpanást éreztem, hiszen nem könnyű szembesülni a vaksággal és feldolgozni azt. Ugyanezt éreztem a stáb munkatársain, akiknek szereződésük volt egy magyar film elkészítésére. A kezdeti félelem és viszolygás fokozatosan eltűnt belőlünk. A vakok nagyon sokat segítettek. Türelem kellett hozzá, el kellett határoznom, hogy nem sietek, alapos leszek, rászánok egy évet.– Lehet-e a vakságot „poénra venni”? A filmben sok a humoros, ironikus elem.– Fantasztikus humoruk van a vakoknak, az egész forgatás alatt fékeznem kellett őket, mert szinte mindenre volt egy viccük. Sugárzott belőlük az életszeretet, aminek kivetülése a vidámság. Sokat tanultam tőlük, szinte figyelmeztettek, mennyire nagyszerű élni.– Számít-e közönségsikerre a látók körében?– Nagyon szeretném, ha a látók megnéznék a filmet, mert szerintem nem tudnak mit kezdeni a vaksággal. Azt szeretném, igen, ha a látó emberek a vakokkal és minden hátrányos helyzetű emberrel együttéreznének. Nem aposztrofálom munkámat közönségfilmnek, pedig talán ez az igazán, amire szüksége van a társadalomnak. Ennek a filmnek az a feladata, hogy a saját világunkra figyelmeztessen, annak meglévő hiányosságaira.– Ezt a filmet nem volt esélyem nem megcsinálni. Vitt magával, és most elenged, de nem az az ember vagyok, aki korábban voltam, pontosan tudom, hogy ennek a filmnek nem lesz diadalútja. Már a próbavetítéseket is sokan olyan ürüggyel mondták le, amelyből számomra az derült ki, hogy félnek. Aki ezt a félelmet nem tudja magában megvizsgálni, nem fog erre a filmre beülni. Olyan érzelmi töltést kaptam a forgatás alatt ezektől a gyerekektől, hogy én sem látom át, mit fogok ezután csinálni.