Az ő XX. századuk

Ausztria–Magyarország hadállása 67 óta fronttal a Balkán-félsziget felé fordult mint gazdasági és hatalmi terjeszkedésünk egyetlen lehetősége felé, 78 óta továbbá mint azon kohó felé is, melyben esetleg jámbor óhajok főnek rovásunkra való határeltolások iránt. A monarchia riválisa ezentúl nem Porosz-, hanem Oroszország, szövetségese nem Oroszország, hanem a Német birodalom. A Balkánon 78-ban új államok léptek életbe. Aminthogy előrelátható volt, hogy a velük határos új államok szívesebben az orosz politika támaszai lesznek, éppúgy elérhetőnek kellett volna lennie, hogy a mi politikánk támasza Bulgária és főleg Törökország legyen. De politikánk a Fényes Kapuig érve szembekerülhetett volna Nagy-Britannia politikájával, ha nem is érdekkörhorzsolások miatt, de alkalmasint azért, mert az angolok velünk mint a rivális németek szövetségesével szemben bizalmatlanok. Az egyezkedés sikere attól függött volna, vajon az angolok, a németek vagy az oroszok iránt viseltetnek-e nagyobb féltékenységgel. Kiderült azóta, hogy az angolok leginkább kereskedelmi pozíciójukat féltik, s féltékenységük ennélfogva elsősorban Németország ellen irányul. Választanunk pedig nem lehetett az angol és a német szövetséges között, egyrészt mert Anglia nem segíthet bennünket az orosz katonai túlerő ellen, másrészt mert Anglia nem vállalt volna oly szövetséget, mely kényelmes, rugalmas helyzetéből kötelességekhez, kényes momentumok veszedelmeihez tolná.Így külpolitikánk veszedelmes pontja az Angliával szemben létrejövő labilis viszony maradt volna, és külpolitikánk feladata az lett volna, esetről esetre oly helyzeteket állítani fel, hogy Anglia felől semmitől se kelljen tartanunk. Főleg arra kellett volna határozottan törekedni, hogy a rivalitás Nagy-Britannia és a Német birodalom között elveszítse éles karakterét, és meg kellett volna éreztetni a Német birodalommal, hogy ezen főbenjáró érdekünk iránt figyelmes legyen. (Boross László: Beszéd a külpolitikáról. Nyugat, 1912/1.)