Lépés az eurózóna felé

Hivatalba lépte óta a brit kormány következetesen azon az állásponton volt, hogy elvben kívánatosnak, sőt szükségesnek tartja a belépést a eurózónába, de csak akkor, amikor bizonyosnak látszik, hogy ez Nagy-Britannia gazdasági érdekeit szolgálja. Tony Blair miniszterelnök sosem tért el ettől a formulától. A kormány álláspontja az, hogy a pénzügyminisztériumnak kell a Gordon Brown pénzügyminiszter által megfogalmazott öt feltétel figyelembevételével megállapítani, igazolja-e az adott gazdasági helyzet a csatlakozást. A miniszterelnök által lefektetett menetrend értelmében ha a pénzügyminisztérium értékelése pozitív, akkor a kormány népszavazás tárgyává teszi a kérdést, és csak akkor hoz döntést a belépés mellett, ha a szavazók igennel válaszolnak.Mindez úgy hangzott, mintha Blair arra a kérdésre, hogy mikor cseréli Nagy-Britannia a fontot az euróra, azt válaszolná: majd egyszer. A múlt héten azonban egy alsóházi vita során a miniszterelnök határozottan kijelentette, hogy a tavaszi választás után a pénzügyminisztérium két éven belül eldönti: javasolja-e a belépést vagy nem, és ha a döntés pozitív, akkor megtartják a népszavazást. Blair kijelentése a szenzáció erejével hatott, holott senki nem veheti biztosra, hogy a pénzügyminisztérium milyen megállapításra jut majd másfél vagy két év múlva. Blair szavaiból azonban arra lehet következtetni, hogy kormánya komolyan és immár konkrét idődimenzióban gondolkodik az euró elfogadásáról.A legutóbbi gazdasági mutatók arról tanúskodnak, hogy a munkanélküliség és az infláció 25 éve nem volt ilyen kisméretű (az infláció jelenlegi mértéke 1,8 százalék). Ennek láttán több megfigyelő arra számít, hogy a kormány talán még a májust sem várja meg az általános választással, hanem már áprilisra kiírja. Erre vall az is, hogy a költségvetés bejelentését előre hozták március 7-re. Ezen a választáson a konzervatív ellenzéknek nem sok ütőkártyája van, de az euróellenesség ezek közé tartozik, sőt alighanem ez a legfontosabb. Igaz, a kormányon belül korántsem teljes az egyetértés az eurózóna áldásait illetően, és köztudomású, hogy Gordon Brown sokkal kevesebb lelkesedést mutat a belépés iránt, mint Tony Blair, de az is igaz, hogy amikor a miniszterelnök pontosított időhatárokhoz kötött menetrendet állapít meg, az mégiscsak szándékának komolyságáról tanúskodik.Az eurót természetesen az teszi választási szempontból kulcsfontosságúvá, hogy a brit lakosság nem tud felmelegedni iránta. Az EU tagállamai között egy sincs – még Dánia sem, amely kétszer szavazott volna a közös valuta ellen –, ahol olyan kevés szavazó (egy százalék) kívánja az eurót. A közhangulat egész egyszerűen euróellenes. Ennek legfőbb oka az, hogy a lakosság legnagyobb része átlát a szitán. Tudja, vagy legalább ösztönösen érzi, hogy az euró elfogadása eddig a legfontosabb lépés a teljes integrálódás felé, az pedig nem gazdasági, hanem politikai kérdés. Senkinek semmi kifogása nem volt soha a vámhatárok fokozatos leépítése, a közös piac átalakítása, a gazdasági versenyszabályok érvényesítése ellen. Arról azonban mindeddig senkinek nem sikerült meggyőznie a brit szavazókat, hogy a teljes gazdasági integráció – amely a közös valutában fejeződik ki a legfélreérthetetlenebbül – nem a teljes politikai integráció eszköze, sem arról, hogy ez a teljes politikai integráció kívánatos. A brit lakosság legnagyobb részének Európa még mindig aránylag idegen világ, fura nyelvekkel, szokásokkal, idegen történelmi tapasztalatokkal, beidegződésekkel. Másképp fogalmazva: Európa a jó ismerősök, esetleg barátok földje; a rokonság Amerikában, Kanadában, Ausztráliában, Új-Zélandon van. Amíg ez a közérzet nem változik, a közös valuta mindig ellenérzéssel fog találkozni.