Politika, korrupció, ideológia

A magyar képviselőházban 1872. november 18-án felszólalásra jelentkezett Csernátony Lajos ellenzéki képviselő. Szavait a Deák-párti miniszterelnökhöz, Lónyay Menyhérthez intézte. A képviselőház nyilvánossága előtt azzal vádolta, hogy házat és uradalmat vett az államkincstár pénzén, s felszólította, hogy azonnal mondjon le. Lónyay utóbb megvált tisztségétől, de nem emiatt. Nevét ma újra régi utcája viseli Budapesten, miután a rendszerváltás után visszavették az 1919-es kommün vezérétől, a véres kezű Szamuely Tibortól.A 129 éve történt skandalum – függetlenül attól, hogy Csernátony állításai igazak voltak-e vagy sem – a magyar parlamentarizmus történetének első nagy korrupciós botránya volt, amelyet az eltelt hat emberöltő alatt számos más követett. Napjainkban, az új évezred első évében Torgyán József pártvezér és miniszter, illetve a fia ilyen jellegű ügyéhez van szerencsénk. Orbán Viktor miniszterelnök a legújabb, magnókazettával és kolumnás újságcikkel alátámasztott história kapcsán példás, súlyos következményekkel járó kivizsgálást és felelősségre vonást ígért.Tény ugyanakkor, hogy előzőleg a miniszterelnököt, és pártját, a Fideszt is súlyos korrupciós vádak érték politikai ellenfelei, mindenekelőtt az MSZP és az SZDSZ részéről. De a közvélemény az utóbbi pártokat sem tartja makulátlannak, hiszen leleplezett botrányukat, a Tocsik-ügyet jelenleg is tárgyalja a bíróság. Más korrupciós bombák is fenyegetik a két ellenzéki pártot. A szocialistákra a kormányzásuk alatt, 1994 és 1998 között folyó privatizáció árnyékai vetülnek, ugyanakkor a szabad demokraták hitbizományának számító fővárosi Városházán pedig számos vesztegetés történt. Ki merné azt állítani, hogy az 1994 és 1998 között kormányzó miniszterelnök, Horn Gyula villája „tisztább” pénzből épült, mint Torgyán Józsefé? S hogy teljes legyen a körkép, érdemes kitérni a MIÉP-re is, az egyetlen parlamenti pártra, amely eddig még soha nem kormányzott. De a vezetője, Csurka István, aki 1993-ig az MDF alelnökeként a hatalom közelében volt, s e minőségében huszonnyolcmillió forintot vett fel egy filmforgatókönyvre az ÁPV Rt.-től, amellyel azóta sem tudott elszámolni, a cégei pedig sorozatosan jelentettek csődöt.O tempora, o mores! (Micsoda idők, micsoda erkölcsök!) fakadt ki Cicero az antik Rómában korának romlottsága ellen. Csakhogy, amint ezt már Lónyay Menyhért ősrégi ügyéből kitűnik, a korrupció vádját rutinszerűen használja a mindenkori ellenzék a kormánypárt és annak vezetői ellen. A politikai váltógazdaságban pedig, ahol a pártok váltogatják egymást a hatalomban, mindegyikre rávetül a korrupció árnyéka. Minél tovább van hatalmon egy politikai garnitúra, annál jobban besározódik, okkal vagy ok nélkül. Tisza Kálmán, a tizenöt éven át kormányzó szabadelvű „Generális” szavajárása szerint: „Ha sarat fröccsentenek rád, ne tisztogasd le, várj, amíg megszárad, akkor lehull magától.” A dualizmus korának képviselőházában a tolvajnyelv „Zoltánoknak” hívta azokat a képviselőket, akik csak a karrierjükkel törődtek. Nagyobb részük persze kormánypárti, azaz „Mameluk” volt. A korabeli sajtó tudni vélte, hogy minden választókerületnek meghatározott „árfolyama” van, s így az 1880-as években már általánossá vált a meggyőződés, hogy „a korrupció mindent átölel, de már azelőtt, hogy ez valóban bekövetkezett volna”.Az újkori magyar történelem tanúsága szerint az érdekek összefonódásán alapuló, a korrupció lehetőségét elméletileg mindig magában rejtő politikánál csak egy veszedelmesebb van: az erkölcsi megújulás vágyát manipuláló, utópisztikus vágyakat ébresztő, radikális demagógia. Ideális viszony a kormányzók és a kormányzottak között nem létezik, s a kommunizmus ideológiája, amely ezzel az igénnyel lépett fel, a XX. század egyik legszörnyűbb csapdájának bizonyult. „A dolgozó nép okos gyülekezete”, József Attila álma soha, egyetlen pillanatra sem valósult meg. Viszont az ideológia, amely az erkölcsileg makulátlan parlament jelszavát a zászlajára tűzte, a gyakorlatban hitvány bábfigurákat ültetett a parlament padsoraiba, akik készséggel asszisztáltak a gazdaságot és a társadalmat egyaránt tönkretevő rögeszmék megvalósításához.A politikában az ideológia és a pragmatikus érdekek, az ideológiában pedig az eszmény és a realitás viszonya alapvető fontosságú. Ha ideológiai téren egyöntetűség uralkodik, úgy, mint a dualizmus kori Magyarországon, előtérbe kerülnek az érdekek különbségei, s a hatalmon maradás előfeltételévé válik az érdekek összefonódása. Do ut des (adok, hogy adj), hangzik a latin szállóigévé vált politikai alapelv. Az elméleti és a gyakorlatias pólus között kényes egyensúly uralkodik, s akármelyik irányba billen is el a kormányzás, súlyos gondokat okozhat. Kemény Zsigmond Korteskedés és ellenszerei című, 1843-ban (!) megjelent röpiratában leszögezte: „A megvesztegetés az alkotmányos országok organizmusának kikerülhetetlen következménye”, vagyis a korrupció és az érdekek összefonódása a demokráciában „oly földi vám, mely az égi hozomány – a népképviselet – becséből, míg hajlandók vagyunk megadni, mindig levonatik”.Napjainkban a Független Kisgazdapártról az a vélemény alakult ki a médiában, hogy közelről érintik az erkölcsi és politikai botrányok, képviselőinek egy része pedig megvesztegethető. Abban, hogy ilyen rossz az FKGP megítélése, ami a közvélemény-kutatások adataiban is tükröződik, egyes vezetőinek leleplezésén kívül az a tény is szerepet játszik, hogy a pártnak már a rendszerváltás kezdetén, 1989–90-ben sem volt önállóan artikulálható, a többi párttól legalább részben eltérő üzenete, ideológiája. Torgyán pártja kezdettől fogva nosztalgiapárt volt, s vezetőiről még annyira sem hitte el senki, hogy az önzetlen idealizmus motiválja őket, mint a többi politikusról. A legújabb botránysorozat, amely a Környezetvédelmi Minisztérium vezetőinek pazarló gazdálkodásával kezdődött, s most fián keresztül egyenesen Torgyán Józsefig ért el, halaszthatatlanná teszi, hogy a Fidesz valamiképp elhatárolódjon súlyos gyanúba keveredett koalíciós partnerétől.De Orbán Viktor habozása is érthető ebben az ügyben. Ha a teherré vált Torgyántól sikerülne megszabadulnia, az ellenzéki követelések folytatódnának. A hatalmon lévőket „erkölcsi alapon” ostorozó demagóg politikusokat, a „korrupciógyilkos lovagokat” soha nem lehet kielégíteni, hiszen a közélet megtisztításának jelszavával valójában a választások előrehozását szeretnék elérni, azt, hogy mielőbb ők gyakorolhassák a hatalmat. Szemben áll tehát az ország érdeke, a politikai rendszer stabilitása és a mindenáron való igazságtétel követelménye. De ha valamire megtanított bennünket a XX. századi történelem, akkor az az óvatosság, az eredendő gyanakvás mindenféle, az abszolút moralitásra hivatkozó politikai ideológiával szemben. Lehet, hogy a közélet itt a földön sárdobálás, de a mennyei tisztaság jelszavával a legszörnyűbb diktatúrák telepedtek a nyakunkra. S a maguk idején korruptnak és igazságtalannak bélyegzett politikai rendszerek uralma alatt, például 1867 és 1914 között a magyar társadalom és gazdaság óriási eredményeket ért el, viharosan fejlődött. Ebből a korszakból a „boldog békeidők” képét őrizte meg az emlékezet, nem pedig a sorozatos parlamenti botrányokat.De e „szabadelvű” gondolatmenet sem vezethet el a teljes erkölcsi relativizmushoz. Ugyanis van valahol a közéletben egy nehezen definiálható határ, s az FKGP ügyei ezen már túlmentek. A kormány és a Fidesz vezetőinek el kell érniük, hogy a kisgazdák végre tiszta vizet öntsenek a poharukba. A feladat nehéz, emlékezetes, hogy már Antall József erejét is meghaladta, pedig ő a rendszerváltást menedzselő első, szabadon választott kormány élén állt, azaz vitathatatlan erkölcsi-politikai autoritással rendelkezett. Mégis, azt hiszem, a gazdaság eredményei, a kormányzó koalíció népszerűségének biztató növekedése, és az Európai Unióba való, küszöbön álló belépésünk most már lehetővé teszi, hogy a magyar politikai rendszer végre megoldja a földkérdést, s vele a „kisgazda csomót”, amelyet a XX. század folyamán végig magával hurcolt.