Kedvenc szélhámosunk

Elképzelhető-e unalmasabb és sandább feladat annál, mint szimatolni a százszor leleplezett után, akiről csupán kínos közhelyekben beszélhetünk? Csak ha a magyar irodalom kedvenc szélhámosáról van szó, aki mégis leginkább „állítólag”-okban él, ha még él egyáltalán a soha meg nem tett utak, soha el nem csattant pofonok hőse.Kevés írónkról terjeng annyi szószátyár mendemonda, hosszas műgonddal csiszolt legenda, mint Rejtőről. És csak legendák. Fiatal korában állítólag nomadizált: hol lócsutakolóként, színházi segédként, parkett-táncosként, hol illatszer- és képeslapvigécként, Svédországban heringhalászként, a Montparnasse-on édességárusként nyomorogta végig Európát. Tolonc- és dologházak, olasz, francia, német börtönök visszajáró vendége, Marseille-ben állítólag légiósnak áll, talán Afrikába is elvetődik, majd pár nap múlva, megunva a sereget, szappant eszik, és leszerel. Állítólag frissen írt soraival fizetett a kávéházakban, szabójánál, és ragyogó bohózatokat, csalafinta meséjű légiósregényeket diktált egy éjszaka leforgása alatt, jegyzetek nélkül, mert figurái benne éltek.Látszólag mi sem természetesebb, mint hogy az ilyen homályos életű és életművű írók nem kevésbé gyanús szájhagyományban maradjanak fent. Csakhogy ez irodalomtörténeti nyomorúság. Rejtő Jenő kezdetektől fogva a hivatalos magyar irodalom szegénykéje, lesajnált, kigolyózott, olcsó ponyvahuszárnak vélt száműzöttje, akiről némely magasabb körökben csak leereszkedően ildomos nyilatkozni. Nem készült róla szakmonográfia, nincs filológiája, s nem szerepel a reprezentatív irodalomtörténetekben sem. Mintha nem is lenne. Kétségtelen, nemigen tudunk mit kezdeni vele. Kicsoda ő: ponyvaregények zseniális parodistája, elegáns és agyafúrt irodalmi akrobata? A kelet-európai abszurd Hasekkal, Kafkával, Capekkal, Karinthy Frigyessel, Ionescóval mérhető alakja? Vagy egyszerűen „megélhetési bűnöző”, aki elhurcoltatása előtt szerződést írt alá havi két regény megírására, hogy ha nincsenek nyilasok, a bolondokházában végezhesse?