Kétségtelenül ezek a félelmek vezérlik azt a provokatív Le Monde-cikket, amelyet július 20-án publikáltak, és méltánytalanul kevés visszhangja volt Franciaországon kívül. A cikket olyan vezető francia, Európa-párti szocialista politikusok jegyzik, mint Jean Noel Jeanneney, Pascal Lamy, Henri Nallet és Dominique Strauss-Kahn. A szerzőknek igazuk van akkor, amikor arról beszélnek, hogy milyen óriási kihívásokkal jár majd az Európai Unió keleti bővítése; amikor viszont azt javasolják, hogy a megoldás a kétsebességű Európa létrehozása lenne, óriásit tévednek.
A Le Monde-cikk szerint ha az EU beengedi a nagyszámú kelet-közép-európai tagjelöltet, óriási mértékben csökken az unió döntési és cselekvési képessége; éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne a határozott és hatásos összeurópai fellépésre. A szerzők tulajdonképpen nem tesznek mást, mint visszatérnek Joschka Fischer német külügyminiszter és Jacques Delors volt bizottsági elnök korábbi gondolataihoz, amely szerint Európának szüksége van egy élcsapatra, amely a maga ízlése szerint befolyásolni tudja majd az integráció menetét.
A nizzai szerződés kétségtelenül könnyebbé tette, hogy bizonyos országcsoportok előre haladjanak bizonyos területeken. De a Le Monde-cikk szerzői szerint a nizzai szerződés által felkínált lehetőség egyáltalán nem elegendő; szerintük először Franciaországnak kellene felajánlani Németországnak, hogy elsők legyenek az egyenlők közt, és kezdjék meg az egyeztetést az európai jövő kérdéseiről. A két ország kormányainak és parlamentjeinek képviselőiből létrejöhetne egy állandó titkársággal bíró koordinációs bizottság, amely megvitathatná a gazdasági, kulturális, tudományos, diplomáciai és biztonságpolitikai együttműködés legfőbb kérdéseit. Később az eurózóna más tagállamai is csatlakozhatnának az együttműködéshez, feltéve, hogy osztják a társadalmi igazságosság és külpolitikai függetlenség elvét.
A vezető francia szocialisták szerint a Mag-Európa létrehozása egyrészt magával vonná az egységes európai gazdasági kormányzat létrejöttét, másrészt egy olyan Európáét, amely képes krízishelyzetben a megfelelő diplomáciai és katonai eszközökkel felszerelkezve határozottan fellépni. Miután a szorosabb integrációban részt vevő országok megegyeznének a politikai célkitűzésekben, sor kerülhetne az európai alkotmány elfogadására.
Mindezek ellenére úgy tűnik, hogy ez a megoldás nem működhet Európában. Először is azért, mert a jelenlegi és jövőbeli EU-tagállamok túlnyomó többsége visszautasítja a kétsebességű Európa gondolatát. A tagjelölt államok nem azért hoznak hatalmas áldozatokat a csatlakozásért, hogy csatlakozás után kiderüljön: kihagyták őket az új klubból. Emellett Nagy-Britannia és a skandináv tagállamok is kategorikusan visszautasítják az ilyen jellegű terveket. Sőt Spanyolország és Olaszország sincs eufóriában a kétsebességű Európa gondolatától.
Mivel az EU-tagállamok túlnyomó része nem támogatja a francia kezdeményezést, Párizs és Berlin csak az EU-szerződéseken kívül haladhat előre a tervekkel, az új intézményrendszer létrehozásával. Az eredmény Európa megosztottsága lenne. Akármit mondott is Fischer híres, Európa jövőjét vázoló beszédében, Németország sohasem áldozná fel az eddigiekben bátran képviselt, bővítést pártoló szerepét.
Az is erősen kérdéses, hogy az ilyen Mag-Európa képes lenne-e Nagy-Britannia nélkül létrehozni saját ütőképes kül- és biztonságpolitikáját. Az utóbbi évek erőfeszítései, amelyek az önálló európai védelmi kapacitás létrehozására irányultak, főleg a francia és a brit katonai erőn és vezetői képességeken alapultak. A francia biztonságpolitikai elit tisztában van azzal, hogy Németország még messze nem tekinthető hiteles, egyenrangú katonai partnernek.
Párizs és Berlin önmagában nem képes arra, hogy dominálja az EU külpolitikai agendáját. A tagállamok eltérő érdekekkel és ismeretekkel bírnak; így például Spanyolország speciális helyzetét Latin-Amerikával kapcsolatban senki nem vitathatja.
Miközben az várható, hogy az eurócsoport pénzügyminisztériumi tanácsa megerősödik, korántsem lesz majd olyan hatalma, ahogyan azt Strauss-Kahn úr és barátai elképzelték. Ennek a csoportnak automatikusan minden euróövezeti tagállam tagja lesz majd, itt fontos döntéseket hoznak a gazdaságpolitikáról, de nem hoznak más jellegű stratégiai döntéseket például arról, hogy beavatkozzon-e az Európai Unió Macedóniában.
A kétsebességű Európa hatalmas technikai és jogi problémákat is okozna. A Mag-Európa intézményrendszerének újnak kell lennie majd, és meg kell határozni, hogy miként kapcsolódjon a ma létező intézményrendszerhez, ha kapcsolódik egyáltalán. A bizottság szerepe csökkene, így a kis tagállamok érdekei sérülnének. Mi lenne a bíróság és az Európai Parlament szerepe az új felállásban? Szavazhatnának az új Mag-Európa intézményrendszerében más EU-tagországok?
Franciaországnak rá kell ébrednie arra a nyilvánvaló, de számára kellemetlen tényre, hogy a világ radikálisan megváltozott az integráció megindulása óta. Az, hogy Párizs és Berlin volt az integráció motorja az 1950-es évektől az 1990-es esztendőkig, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy így lesz a jövőben is. Természetesen továbbra is Németország és Franciaország marad a két legnagyobb befolyású tagállam, főleg akkor, ha London nem csatlakozik az eurózónához.
De minden valószínűség szerint 2004-re vagy 2005-re huszonöt vagy több tagállama lesz az EU-nak. Ebben a koordináta-rendszerben szinte lehetetlen lesz a két nagy dominanciája. A franciáknak meg kell érteniük, hogy az új Európa sokkal sokszínűbb lesz, ahol az ad hoc koalíciók dominálnak majd; és azt is meg kell érteniük, hogy a németek nem úgy, mint a franciák mára már kiépítették hagyományos kapcsolataikat Közép-Európa országaival.
A szerző a londoni Center for European Reform Institut igazgatója
(Fordította: Grúber Károly. Szerzői jogok a fordítónál)
Liverpool
A Liverpool megint elszórakozta az előnyét, Szoboszlai kisegítette a csapatot
