„Földalatti vasúton”

Pfeiffer Zoltán az Amerikai Magyar Népszava 1947. december 24-i számában részletesen beszámol arról, miként hagyta el ő és családja Magyarországot. Többek között ezeket írja: „... De amint jeleztem, néhány értékes pillanatra sikerült kijátszanom testőreimet. November elsején egy ilyen pillanatban feleségemet és kislányomat el tudtam küldeni egyik barátomhoz. Ez a barátom mindent elrendezett számukra. Nagy ládákba csomagolták őket, és teherautón csempészték át őket Ausztriába. Még ma sem tudom pontosan, hogyan sikerült feleségemet és gyermekemet túljuttatni az erős szovjet határőrségen. Még feleségem sem tudja. De hogyan is tudhatta volna, amikor ládában vitték át a határon.Most hát rajtam volt a sor... Menekülésem napja november 4-re volt kitűzve, egy nappal a parlament ülése előtt, melyen végleg le akartak számolni velem.Szökésem napjának reggelén úgy keltem fel, mint rendesen. Már csak szokásból is az ablakfüggönyön át lekukucskáltam az utcára. A dzsip ott állt a szokott helyén. És helyükön voltak »gondviselőim« is, mind a tizenöten. Még reggel a teljes gyanútlanság látszatával mentem be a Parlament épületébe. Beszélgettem képviselőtársaimmal. Sétáltam a folyosókon, jó reggelt kívántam, jókedvűen csevegtem, általában pontosan úgy cselekedtem, mint ahogy hónapok óta szoktam. Végül délután visszatértem a Báthory utcában levő lakásomra. Lépéseimet nyomon követte a dzsip.Úgy négy óra tájban kis aktatáskával a kezemben elhagytam lakásomat – ezúttal utoljára. Egy bolt felé igyekeztem, mintha csak vacsorámat akarnám beszerezni útközben. A dzsip követett. Elértem a Ferenciek terére. Itt beléptem egy csemegeüzletbe. Ettől kezdve minden lépésemnek sorsdöntő jelentősége volt. A csemegeüzletből egy közelben levő másik üzletbe tértem be. A dzsip megállt ugyan az üzlet előtt, de – mint reméltem – a kopók nem jöttek be velem a boltba. Az üzlet hátulsó részébe siettem, amelyet ismertem, hiszen évek óta vásároltam a boltban. Hátul egy kisajtó vezetett az udvarra. Kiugrottam, és a szemben lévő házon át az utcára jutottam, de már a Ferenciek tere mögött. (Pfeiffer Magdolna a későbbi családi emlékezet szerint a Gerbeaud-házat jelölte meg, mint ahonnan édesapja megszökött üldözői elől. Hitelesnek Pfeiffer Zoltán szavait tekinthetjük, hisz 1947 karácsonyán még élénken éltek emlékezetében menekülésének legapróbb részletei is. – F. M. – Sz. K.) A dzsip a téren még mindig várt. Már kezdett sötétedni, és a félhomály is a segítségemre volt. Sejtelmem sincs róla, hogy a dzsipben ülők mikor fedezték fel, hogy egérutat vettem. Csak annyit tudok, hogy bujkálva, szaladva vagy gyalogolva rémülten igyekeztem elsietni a Ferenciek terének közelségéből. Mihelyt egy autó mutatkozott, behúzódtam egy kapualjba. Már zihálva lélegeztem. Kényszerítettem magam, hogy nyugodtan lépdeljek, és ne szaladjak, mert ez feltűnést kelthetett volna. Minden pillanatban el voltam készülve rá, hogy egy kéz a vállamra nehezedik, és letartóztatnak. Kétségtelen, szökésemnek ez az első periódusa volt a legnehezebb. Mikor már pár utcányira voltam a Ferenciek terétől, beléptem egy kisüzletbe, és telefonáltam egyik barátomnak. Előzetes megállapodásunk értelmében autón jött értem...Végül is elhagytuk Budapestet, és minden zavaró körülmény nélkül, igen kevés veszély mellett elértük Szegedet. (Itt volt a legerősebb a Magyar Függetlenségi Párt bázisa – A szerk.) Az éjszakát Szegeden rejtőztem át. S innét kezdődött utam legkockázatosabb része. A környéken lakó parasztok, akik bizalmasaink voltak, lófogatú kocsiban bújtattak el, és szalmát borítottak reám. Így indultunk el az osztrák határ felé. Sok-sok órán át utaztam ilyen módon, de azután, hogy üldözőimet megtévesszük, átszálltunk egy másfajta szekérre. A szénáskocsiról most egy csirkét szállító szekérre kerültem, amelyen a parasztok élő baromfit visznek a piacra. Ez volt a legkellemetlenebb és legkényelmetlenebb része utazásomnak. Két napon át utaztam ilyen csirkeólas kocsiban. A csirkék szaga beleette magát még a ruhámba is. Közvetlenül a határ előtt elbúcsúztam a csirkeólas kocsitól, mert a szovjet őrség az ilyen szekereket gondosan átkutatta volna.A határ közelében vezetőim megmutatták, hogyan kerülhetem ki az őrséget. Többet erről nem árulhatok el. Amerikaiak »földalatti vasút«-nak nevezik az ilyen embercsempészést. Hasonló földalatti vasút szállított át engem is a határon Ausztriába és onnan Bécsbe. Szombaton, november 8-án érkeztem meg Bécsbe, de a barátom, akinél megszálltam, egyáltalán nem engedte, hogy mutatkozzam.– Ne felejtsd el – figyelmeztetett –, az orosz patrulok szemei élesek...Most még inkább, mint bármikor, tisztán állt előttem, hogy ki kellett jutnom Európából. Mindenekfelett Bécs könnyen csapdává válhatott volna számomra. Gyorsan el kellett intézni tehát a következő lépést. Hétfőn, november 10-én feleségem, leánykám és én elhagytuk Bécset, és a következő napon már Frankfurtban, Németországban voltunk.Most már tehát csak az utolsó ugrás volt hátra, az óceánon át eljutni az Egyesült Államokba. Frankfurtban az amerikai hatóságok igen előzékenyek voltak. A beutazási engedélyt gyorsan megkaptuk. Aztán – november 11-én – beszállhattunk a repülőgépbe, amely elhozott minket Amerikába. De utamnak erre az utolsó, csodálatos részére csak nagyon hiányosan tudok visszaemlékezni. Úgy tér ez vissza emlékembe, mint a túláradó, zavart érzések tömkelege. Frankfurt! Shannon! New York! Mikor gépünk körberepült a La Guardia repülőtéren, szívemből súlyos felhő szállt el. Megszorítottam feleségem kezét.– Újra emberek vagyunk, drágám – mondtam.”