Nagyothalló világ

Az utcán légkalapács dolgozik, zaja átüt a bezárt ablakokon. A tévé bömböl, a konyhában szól a rádió, a szomszédban porszívóznak. És ez csak az alapozás, amelyre a modern világ ezerféle hatása rakódik.

Egyre több a pánikbeteg, a szédülős, az ingerült, az ordító. És még azt mondjuk, nem értjük egymást. A halláskárosodás új, civilizációs betegség. Van, aki keresi a zaj-bajt, van, akinek életprogram,

hogy a csend világából kitörjön. Mindkét póluson komoly mentális, kulturális és szociális problémákkal kell megbirkózni. Mennyit tudunk e „rejtett fogyatékosságról”?

Nagy-Britanniában minden évben nyolcszáznegyven gyermek születik halláskárosodással. Az átlagos jövedelmű családokra a hallásjavító eszközök megvásárlása vagy – ahol lehet – az állapoton segítő műtétek komoly anyagi terhet rónak, a pszichés feszültségről nem beszélve. A felnőtt lakosságból 8,7 millióan szenvednek halláskárosultságban és süketségben. Ha pedig nem tudnak kommunikálni, a munkahelyek kapui bezárulnak előttük. Úgy 2004-re prognosztizálják, hogy a rászorultak szélesebb körének is elérhető lesz a ma 2500 fontba kerülő hallókészülék, amely a károsodás megállításában segít – veti fel a problémát a Daily Express.

Magyarországon a szakorvosok, az érdekvédelem és az érintettek egybehangzó véleménye, hogy az állapotuknak megfelelő hallásjavító készülékek többségéhez minden rászorult hozzájuthat a társadalombiztosítás jelentős támogatásával. Gyermekek számára pedig a készülékek térítésmentesek. Speciális implantációs műtéttel több, súlyosan sérült ember állapotán tudnak javítani. Ezek tehát a jó hírek. A rossz az, hogy a brit tendenciához hasonlóan a halláskárosodás nálunk is népbetegség. Kisebb vagy nagyobb mértékben minden tizedik, mintegy egymillió embert érint.

„Süketek-e a siketek?” – kérdik szórólapjukon az érintettek, miközben megpróbálják elmagyarázni nekünk, a hallóknak, hogy miért kezdték el önnön meghatározásukra az utóbbi fogalmat használni. Többek között azért, mert a köznyelvben használt süketnéma tartalmilag sem volt helyes, a siketek többsége ugyanis nem néma, továbbá mert a régi szóhoz számos lekezelő, sértő fogalom tapad, mazsolázhatunk belőle még az értelmező szótárakban is. Azok, akiket pedig betegségből vagy születésből eredendően bezárna a csönd, noha közösségeikben komoly szellemi életet építettek ki az elmúlt évtizedekben, egyre inkább nyitnának a külvilág felé. Új ismereteket akarnak szerezni, dolgozni, érvényesülni – ahogyan mi. E törekvéseikben – szerencséjükre – egy erős, nagy múltú civil szervezetre támaszkodhatnak, amelynek alapjait 1907-ben tették le.

A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége Budapesten, a Benczúr utcában található. A kellemes, tágas épület érdekvédelmi, kulturális és találkozási, információs „bázisként” szolgál. Csütörtöki klubnapjain egy tűt sem lehetne leejteni, olyan sokan vannak kamaszoktól az idősebb emberekig. A kívülálló számára különös az a hangok nélküli nyüzsgés, az úgynevezett „jelelés”, ahogyan egymásnak adják át a híreket, elújságolják, ami történt velük.

- El sem tudja képzelni, mennyire ki vannak éhezve az információkra – magyarázza Nyírő Zsoltné jelnyelvi tolmács és a szövetség szociális irodájának vezetője. Csaknem tíz éve dolgozik e területen, amelynek gondjait, örömeit privát életében is jól ismeri.

- Tudják-e, hogy valójában hány halláskárosult él ma Magyarországon?

- Ismereteink szerint hatvanezer a siketek és mintegy háromszázezer a különböző mértékben nagyothallók száma, bár sokan titkolják fogyatékosságukat. Így a statisztikák sem mindig pontosak.

- Az a tény, hogy ennek az állapotnak nincsenek látványos fizikai jelei, mit jelent a társadalmi érintkezésben?

- Ha egy mozgássérültet vagy vak embert látunk az utcán, ösztönösen is tudjuk, hogy az illetőnek segíteni kell. A hallássérülteknél és siketeknél a környezet gyakran nem tudja, mit kezdjen velük. Ismerjük az idevágó kabarévicceket, színdarabok poénjait. Az élet különböző szituációiban a „nem értés”, illetve „félreértés” viszont nem humoros bonyodalmak forrása, hanem a kiszolgáltatottságé, sokszor a veszélyeké. Ezért is fontos, hogy a halló emberek minél többet tudjanak rólunk. Az 1998 óta létező, a fogyatékosok jogairól és esélyegyenlőségéről szóló törvény szellemisége kedvező hatású, a sajtó is több figyelmet szentel nekünk, mint régebben. Persze még a legjóindulatúbb embereknél is akad félreértés.

- Sokan tanulnak felsőoktatási intézményekben?

- Ezt azért nem mondanám. De vannak már végzett jogászok, szociális munkások, gyógypedagógusok, informatikusok. Ugyanakkor – csak egyetlen leküzdendő akadályt említve a sok közül – a diplomához nyelvvizsgát kell tenni. De hogyan és hol tudják azt elsajátítani? Budapesten egyetlen középiskolában oktatják a németet magyar jelnyelven, mivel sok hallássérült jár oda. Ahhoz, hogy egy súlyos mértékben hallássérült fiatal eljusson az érettségiig, netán a felsőfokú végzettségig, sokféle kedvező körülménynek kell egybeesnie.

- Milyen képzési, oktatási lehetőségek segítik a szülőket, ha azt szeretnék, hogy sérült gyermeküknek tartalmas élete, foglalkozása legyen?

- Szerencsére a sérült kisgyerekek többségénél a korai szűrővizsgálatokon idejében felismerik a károsodást. Így viszonylag korán be tudnak kerülni a számukra létrehozott oktatási rendszerbe. Ennek a módja függ a gyermek hallási és szellemi állapotától s attól is, hogy vidéken például a környéken van-e speciális óvoda vagy iskola-előkészítő a számukra. Az utóbbi a siketeknél két évet vesz igénybe, a nagyothallóknál egy évet, tehát enynyivel később kezdik az általános iskolát. Kilenc olyan intézmény van, ahol a gyógypedagógusok óriási hangsúlyt fektetnek a beszéd- és hallásnevelésre.

- Ha jól értem, ezekre a gyerekekre még jó értelmi adottságok esetén is többszörös teher hárul. Hogyan viselik? A jelnyelvet nem használják az oktatás során?

- Hosszú idő óta folyik a harc, hogy az oktatásban ez polgárjogot nyerjen, hiszen világszerte létezik, az érintkezés és önkifejezés igen elterjedt formája lett. Minden országnak megvan a saját jelnyelve, így nekünk is, amelyet az írásnál, olvasásnál és beszédnél használunk.

- Miben rejlik az előnye?

- Egyszerre vizuális és gesztikulációs módszer. Amit a siket ember nem hall, azt látása pótolja az információs kapcsolat során. Szerepe körükben ugyanaz, mint ami a halló ember számára a beszéd. Minél korábban tanulja meg a gyermek, annál gyorsabban képes másokkal megértetni magát. A jelbeszéd elsajátítása azt is jelenti, hogy az iskolában kevesebb idő alatt, kevesebb gyötrelem árán jutnak el arra a szintre, hogy a tényleges tudást megszerezzék, s így lépést tudjanak tartani halló társaikkal.

- Van-e ma a szülőknek beleszólásuk, választási lehetőségük abban, hogy milyen módon tanítsák a gyermeküket?

- Miután a jelnyelv szakmailag nem elismert, az oktatáshoz sem használják fel. Léteznek ugyan intézmények, ahol fakultatíve felvehető, de ez nem érint széles rétegeket. Az igazsághoz tartozik, hogy nem kifejezetten hazai jelenségről van szó. Más európai országokban is hosszú időn át elnyomták, megnehezítették a terjedését.

- Miért ez az ellenállás? Nem az érintettek javát, boldogulását kellene inkább nézni?

- Szövetségünk hosszú idő óta javasolja a kétféle módszer párhuzamos oktatását. Az iskolákban ugyanis – s ez a pedagógusok előtt is ismert – a szünetekben, a tanítás után a gyerekek egymás között így beszélnek, azaz jelelnek. Az élet más színterein is ez a természetes érintkezési formájuk. De említhetek más furcsaságot is. A módszer ugyan nem tanítható, a Gyógypedagógiai Főiskolán mégis folyik jelnyelvi tolmácsképzés. De például bírósági tárgyaláson vagy rendőrségi kihallgatáson – adott esetben – szintén jelnyelvi tolmács közreműködését kérik.

- Ki alkalmas erre a foglalkozásra?

- Az elkötelezettség nyilvánvalóan alkati dolog, hiszen nagy empátiát, összefogottságot igénylő munkáról van szó. Pusztán a jelnyelv ismerete még nem jogosít fel arra valakit, hogy hivatásos tolmácsként működjön. Külön etikai kódexünk van. Precízen, pontosan kell átadni az információt a felek között, olyan ritmusban, mintha az élőbeszédben történne. A halló emberek bizony elcsodálkoznának azon, hogy a siketek mennyire jó emberismerők. Olvasnak a szem rezdüléséből, az arc mimikájából, a testtartásból.

- Az ön segítségét például milyen helyzetekben vették igénybe?

- A rendőrségi, egészségügyi, bírósági, hivatali ügyintézéstől kezdve a hétköznapi élet teendőin át, nehéz lenne felsorolni. Ez lehet egy társasház közgyűlése, egy műszaki cikk megvásárlása vagy banki ügyintézéssel járó tenni-, intéznivaló. Gyakran fordulnak hozzánk, mert egy jelnyelvi tolmács segítsége nemcsak különleges esetekben jelent érdekvédelmet, hanem nagyobb lehetőséget ad a hétköznapi életben való aktív részvételre és az állampolgári jogok tényleges gyakorlására.

A genetikai okból, születési sérülések és betegségek általi szövődményekből fakadóan csendre „ítélt” gyermek nem maga kereste a sorsát. Ám vannak olyan halláskárosodást okozó hangforrások, amelyeket az ember tudatosan teremt. Csak néhányat sorol fel közülük Bacsa László villamosmérnök, egészségügyi műszaki szakértő. Ilyen a 115 decibeles diszkózene, a dolby-digital hanghatással reklámozott multiplexmozik, a felturbósított hangú motorok, a különféle akusztikus zenei szerkezetek. És ugyan ki gondolná, hogy az otthon használatos fúró, véső, csiszoló barkácsgépek hangja sem veszélytelen?

Megtudom tőle, hogy Svájcban az elektronikai iparban már alkalmazzák az úgynevezett zajkorlátozó rendszereket. Az ipartelepítésnél az Európai Unió országaiban a zajvédelem alapkövetelmény, míg nálunk az e tárgyban létező felmérések, adatok a nagyvállalatok privatizációja során jórészt „elszálltak”. A nagy cégek nyomaiba lépő kisüzemek számára pedig az efféle munkavédelem igazán luxus. Magyarországon a közelmúltig főképp bizonyos területeken, például a bányászatban, a textil- vagy nehéziparban váltak tömegesen halláskárosodás miatt rokkanttá az emberek.

Ma jóval összetettebb a helyzet, a halláskárosodás igen széles rétegeket érint. Ingerküszöbünk egyre magasabb, mígnem egy napon szédülni kezdünk, zúg a fülünk, szédülünk az utcán, s rettegni kezdünk a közlekedéstől, attól, hogy nem tudjuk elvégezni a munkánkat. És ez csak egyféle előzmény, tünet a sok közül, amellyel a SOTE fül-, orr- és gégeklinikájának audiológiai szakrendelését felkeresik. Évente több ezren fordulnak meg itt az ország minden tájáról – tudom meg dr. Rejtő Kálmán egyetemi docenstől. Az audiológiai rendelésre várakozók között látni egészen kicsi gyerekeket és idős embereket. A diagnosztizáláson és a személynek, életkornak legmegfelelőbb hallásjavító készülékek „kikísérletezésén” túl utógondozási feladatokat látnak el. Többek között azoknál, akiknél olyan speciális implantációs műtétet végeztek, amellyel a hangérzékelés javítható. Nekik ugyanis, akár a kisgyereknek, amikor beszélni kezd, úgy kell megtanulniuk a hangok értelmezését, hogy mi mit jelent.

- Hihetetlen, hogy milyen pozitív változás történik egy kisgyerek magatartásában, ha a hallásán javítani tudunk – mondja Simon Mária gyógypedagógus, pszichológus. – A szülő olykor nem tudja, hogy a kicsi agresszivitásának vagy passzivitásának mi a háttere. A „hangélmény”, hogy meg tudja értetni magát másokkal – óriási dolog. Mi itt a rendelőben akkor vagyunk szomorúak, ha megkésve jönnek hozzánk, áltatják magukat, hogy majd kinövi a pici, vagy a természetgyógyász „fülgyertyájában”, energiaátadásában bíznak.

- A hallásromlás vagy az eredendő fogyatékosság korrigálásánál nincsenek sémák. Minden betegnek más a társadalmi helyzete, pszichológiai, fizikai, életviteli sajátossága. Ezért nekünk, orvosoknak is alapvető, hogy ezekkel is tisztában legyünk – mondja dr. Rejtő Kálmán. – Alapvető törekvésünk az, hogy – bármily korban legyen az illető – javítani tudjunk életminőségén, rossz fizikai közérzetén. A „csökkentértékűség” érzése állandó feszültségforrás, a stressz pedig további betegségek okozója. Jó érzéssel mondhatom, hogy e téren a technika hihetetlenül fejlett, s Magyarországon szinte minden elérhető, amire a pácienseinknek szükségük van. Az itt megforduló munkaképes korúak közül alig kérték a halláskárosodás miatti leszázalékolásukat.

- Szociális problémával, panasszal tehát nem is találkoztak?

- De igen. Az esélyegyenlőségi törvény szerint a súlyosan fogyatékos emberek egy bizonyos életjáradékot kaphatnak. Ebből viszont kiesnek azok a halláskárosultak, akik az oktatás során, a hosszú évek alatt egy bizonyos artikulációs szintig eljutottak, de ettől még életvitelük és kommunikációs képességük erősen korlátozottak.