Gróf az Amazonasnál

Fóton született, hatalmas uradalom örököseként. Mégis a perui őserdőben lett birtokos, a Zempléni-hegység helyett pedig Afrikában vadászott. Károlyi László gróf néhány éve visszatért szülőfalujába, és megpróbálja megőrizni a jövő számára azt, ami az őseitől megmaradt.

Hanthy Kinga
2001. 09. 14. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A fóti Károlyi-kastélyban az egykori tulajdonos ma bérlő. A gyermekvárosi parkban álló szép klaszszicista épületnek egyik szárnyában él feleségével, Erzsébettel. A kérdést hallva, miért volt számára fontos, hogy visszaköltözzön a szülőházába, Károlyi László megértően mosolyog. Ha Angliában marad, akkor nyugodt, lassú öregség várta volna, mondja, ahogy a versenylovas is egyre kisebb akadályoknak indul neki, egyre rövidebb a futása. Neki ez a hazája, ez az otthona. Hazatérni egyet jelentett azzal, hogy lemond a békés nyugdíjas évekről. Anyai nagyapja mindig azt mondta neki: az a dolgod, hogy visszaszerezd, amit elbitoroltak! Károlyi László tehát elhatározta, hogy tudomásul véve és betartva a törvényeket, megpróbálja érvényesíteni a jogait, megmenteni azt, ami megmaradt. Úgy érzi, ez egyaránt kötelessége az elődei és a jövő nemzedékek iránt.
Károlyi László a fóti Károlyiak elsőszülött gyermeke volt. Amikor 1931-ben világra jött, úgy tekintettek rá, mint a negyvenezer hektáros zempléni birtok, a füzérradványi kastély és két vadászház, László-tanya és Kőkapu örökösére. A családnak emellett még Fóton, Fehérgyarmat és Szentes körül voltak hatalmas birtokai. Ahogy Károlyi László fogalmaz, édesapja, István gróf volt a helytartó, és ő lett volna a jövő. Emiatt azután jóval keményebben is nevelték, mint falubeli barátait. Lászlónak naponta csak egy-egy óra szórakozás jutott.
Negyedik elemistaként íratták be a fóti iskolába, de ott túlságosan jól ismerték, a szülők úgy találták, a tanítók kedveznek neki. Így azután átkerült Budapestre, egy Váci úti állami iskolába. „Nem konflis vitt reggelente – meséli –, hatkor kellett kelnem, elkísértek a fóti állomásra, vonattal, villamossal jutottam el az iskoláig és vissza. Mondták már azt is, biztosan jó volt parancsolgatni annak idején a személyzetnek. Pedig dehogy volt így! Én voltam a rangsorban a legutolsó, mindent kérnem kellett, de azt sem közvetlenül.” A Váci úti iskola után Pannonhalma következett, 1940 és ’44 között, de októberben már közel voltak az oroszok, és a család elhatározta, hogy a négy gyermek – László, két kisebb öccse, Ede és Sándor, valamint az egyetlen leány, Borbála – az édesanyával nyugatra megy. A háború végét a Szudétákban érték meg, az anyai nagybácsi birtokán, de onnan is szökni kellett Bajorországba, az amerikai zónába. A három gyermek és az édesanya innen tért vissza később Magyarországra, László pedig Svájcba ment, hogy folytassa a tanulmányait.
A család Svájcban elhelyezett pénze, amely a tanulmányok fedezetéül szolgált, 1948-ra elfogyott, így három év után Lászlónak ott kellett hagynia a drága internátust. Közben a Magyarországon maradt családtagok próbálták újra felépíteni az egzisztenciájukat. Az ezer hold feletti birtokokat 1945-ben államosították, Károlyi Istvánnak azonban a Svájcból hazahozott pénzből sikerült visszavásárolnia a füzérradványi kastélyt és tizenöt hektárt. A kastélyt már korábban is szállóként működtette a család, s most újraindították a vállalkozást. 1948 végén azonban ismét elrekvirálta az állam a drágán visszaszerzett tulajdont, így a Károlyiak előbb Tolna megyébe menekültek a nagymamához, majd 1949 végén a családfő, majd az édesanya és a három gyermek is Grazba szökött. Károlyi László ekkor már Argentínában volt, és csak 1951-ben látta viszont szüleit és testvéreit. Éveken keresztül csupán kósza híreket kapott felőlük.
Vajon hogyan jutott eszébe a tizenhét esztendős fiatalembernek, hogy ilyen messze keressen új hazát? „Nem sok választásom volt – mondja. – Svájcban nem maradhattam, onnan visszaküldtek volna Magyarországra. Európa akkor még romokban hevert, azt gondoltam, Argentína jó hely. Édesapám húga, Klára Semsey Andorhoz ment feleségül, aki 1941-től diplomata volt Argentínában. Tehát volt kihez mennem. Rengeteg magyar élt Argentínában rajtuk kívül is, sok hasonló család, akik befogadtak, segítettek, és az argentin arisztokrácia is nagy szeretettel vett körül minket.”
Az érvényesülés azonban nem volt könnyű. Amíg nem tanult meg spanyolul, László építkezésen dolgozott, előbb cementeszsákot hordott, majd téglát adogatott a kőművesnek. Amikor azután már beszélte a nyelvet, a kereskedelemben próbálkozott. 1951-ben a Károlyi család többi tagja is megérkezett Argentínába, Borbálát kivéve, aki Írországba ment, orvosnak tanult, és ott élt nemrég bekövetkezett haláláig. Földi maradványai nemsokára hazatérnek a fóti családi kriptába. A két fiú és a szülők Buenos Airestől ötszáz kilométerre, egy tengeri nyaralóhelyen kezdték újra az életet. Itt épült fel az évek során a Pipacs szálló és vendéglő, ahol a családtagok maguk szorgoskodtak. A vállalkozás jól ment, Károlyi István azonban 1968-ban meghalt, és a hetvenes években a szállót a család eladta. Ede Londonban telepedett le, Sándor pedig édesanyjával Washingtonba költözött, ott élnek ma is.
Károlyi Lászlót azonban tovább hajtotta a kalandvágy. Peruba akart menni, hogy ott őserdei ültetvényföldet szerezzen. Előbb egy évet Chilében kellett töltenie, s a kitérő után 1953-ban érkezett meg Peruba, ahol az állam telepeseket keresett az őserdő borította területek megművelésére. László tehát az Amazonas felső vidékén kezdett ismét új életet. Azt mondja, érezte, hogy származása miatt kilóg a sorból, de ez nem zavarta, tudta, honnan jött és mit akar. Remélte, hogy ültetvényesként gazdag lesz. A Chilében keresett pénzből puskát és motoros csónakot vett, fél évig csak vadászott és nézelődött a vidéken.
Az ültetvény elindításához a perui állam adott földet és némi segélyt. Akkoriban jó ára volt a kávénak, a borsnak, megtermett a nemes gumifa is, és szükség volt egy kokacserje-ültetvényre, mert az Andokból érkezett munkások évszázadok alatt hozzászoktak e növény rágásához. Akadt befektető is, aki segítette a kezdő ültetvényest a százhektárnyi terület művelésében. Csak a környékbeli fehér telepesek oldották a magyar gróf magányát, velük, mint mondja, ma is tartja a kapcsolatot.
Eleinte jól is alakultak a dolgok, 1959-ben azonban leesett a kávé ára, a költség magasabb lett, mint a bevétel. Nehéz és drága volt az áru elszállítása is, így 1961 végén ott kellett hagynia a perui őserdőt. „Úgy mentem el, ahogy jöttem” – idézi fel a sikertelen meggazdagodási kísérletet Károlyi László. A nagy kaland után a harmincéves fiatalember számára elérkezett a nyugalmasabb élet. Limában jó állást kapott egy bankban, de kezdett visszavágyni Európába. Amikor 1965-ben találkozott régi svájci iskolatársával, egy Angliában élő cseh férfival, a visszatérés elérhető közelségbe került. Előbb egy egészen Fótig tartó európai körút következett, majd 1967-ben Károlyi László végleg föladta a limai állást, és közös angliai vállalkozásba kezdett cseh barátjával.
A világjárás ezzel nem ért véget. A két üzlettárs előbb Dél- és Közép-Amerikában, később Fekete-Afrikában és az arab országokban vállalta nagy európai cégek képviseletét. Amellett, hogy utazott, kedvelt szórakozásának, a vadászatnak is élhetett. Bejárta Indiát és Pakisztánt, majd ismét Közép-Amerika következett. Az öbölháború idején angol gyárakat és üzleti érdekeltségeket képviselt Irakban, ám az Irakkal szemben 1991-ben elrendelt nemzetközi embargó ismét csak üzleti veszteséget hozott neki.
Mindeközben megőrizte az anyanyelvét. Mint mondja, sokat olvasott magyarul, főként klasszikusokat, ám a kereskedelmi kifejezésekkel eleinte bajban volt, amikor 1989-ben a miskolci tanácselnök hívására hazatért, hogy a város vezetésével közösen gondolkodjon a füzérradványi Károlyi-kastély jövőjéről. Meg is született a megegyezés: az épületet felújítják, és ismét kastélyszállóként üzemeltetik. Jött azonban a rendszerváltoztatás, a régi megállapodások érvényüket veszítették, a reménybeli tőkéstársak szétszéledtek. A kastélyt átvette az állami műemlék-felügyelet, egy részét felújították, most múzeumként látogatható.
Fótra is hívásra érkezett Károlyi László és felesége. A gyermekváros igazgatója ajánlotta fel számukra, hogy visszaköltözhetnek az egykori szülőházba, az Ybl Miklós tervezte kastélyba. Igaz, ma már nem lehet a műemléki védelem alatt álló épület gazdája, de nem mondott le arról, hogy a lehetőségekhez mérten megvédje az egykori családi birtokot az illetéktelenektől. Sikerült megakadályoznia, hogy lakóparkká szabdalják szét a megmaradt parkot. Házi múzeumot hoztak létre Erzsébettel a fóti kastély egy részében a megmaradt és különböző helyekről viszszaharcolt, visszakapott családi vagyontárgyakból. A kárpótlási jegyek segítségével négyszáz hektárt vásároltak vissza a régi zempléni erdőkből, földekből is.
Az egykori Károlyi-vagyon töredékének kezelésére László és Erzsébet alapítványt tett. A Fóti Károlyiak Alapítvány célja, hogy segítse a valamikori családi ingatlanok restaurálását, támogassa a fóti gyermekvárost és a helyi egyházközséget. A Károlyi család mindig híres volt jótékony cselekedeteiről.
„Közvetlen örököseink nincsenek – mondja Károlyi László –, de kötelességünknek tartjuk, hogy ami megmaradt a családi vagyonból, azt a jövő nemzedékek számára méltó módon őrizzük meg. Ennek pedig nincsen más módja, mint összehangolni a gazdasági működést a nemzeti érdekkel. Ami megmaradt – bútorokat, képeket, trófeákat –, azt mind az alapítványba tettük, és sok tárgyról tudjuk, hogy hol, kinél van. Ezeket megpróbáljuk visszaszerezni. Tárgyalunk a közgyűjteményekkel is azokról a műkincsekről, amelyeket apám letétbe helyezett. Azt szeretnénk elérni, hogy ezek visszakerüljenek ide, Fótra. Nem tulajdonjogot szeretnénk, csupán azt, hogy a tárgyak újra eredeti helyükön legyenek, és őrizzék a Károlyi család emlékét.”
Ha lassan is, de megszületik a döntés a fóti gyermekváros jövőjéről. A Károlyi-alapítvány szeretné elérni, hogy megújuljon a kastély, megszépüljön a park, ugyanakkor ne záruljon be ismét a fótiak előtt. Tervükhöz, a kastélyszálló és konferenciaterem építéséhez a számítások szerint hatmillió dollárra van szükség. Mindez Károlyi László és felesége számára nem üzleti érdek; hisznek abban, hogy tudják, mit szabad itt, és mit nem.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.