Egy szamizdat lap nyomában

Amikor egy médiaelemző azt adja írása címének, hogy Médiatájkép csata előtt, akkor egyvalamire mérget vehetünk: a honi nyilvánosságban minden látszat ellenére pillanatnyilag nincsen az a fajta lövészárkokba húzódó, harcias szembenállás, amelyet tíz esztendeje az Antall-éra reguláris fellazítói még a beszédes „médiaháború” műszóval illettek. (Akkor nem ékelődhetne be a száguldó „média” meg a mozgalmas „csata” közé a statikus „tájkép”.) S noha a Horn-uralom elején Mester Ákos némiképp elhamarkodottan e „végső harc” abszolút győztesének nyilvánította a balliberális alakulatokat, s a túlsúlyuk a konzervatív sajtóhoz viszonyítva a mai napig is csak ahhoz mérhető, hogy az afgán légelhárításnak mekkora esélyei vannak az amerikai–brit csúcstechnika ellen – jól érzékelhető: a tájképfestő Vásárhelyi Mária nem boldog. És ez nagy baj. Megérdemelné a boldogságot, hogy annyi elfogulatlan médiatanulmány után elégedetten dőljön hátra a rökamién: a mű forog, az alkotó pihen. Igaz, az picit kínos volt, amikor egyházkritikai hevületében egy kulturális hetilapban sikerült összetévesztenie Pasolinit Scorsesével, ám az sem mindennapi bravúr, amit a legutóbb a Magyar Hírlapban adott tudtunkra a Napi Magyarországról: szerinte „2001 tavaszán megszüntették a lapot”. Notórius napilapolvasóként szívesen venném, ha alkalomadtán betekinthetnék a hiányzó évfolyamba, ami nekem kimaradt, de a kutató asszonynak – mint kiemelten fontos embernek – szamizdatként is rendületlenül postázták. Ha viszont nem tudja e példányokat felmutatni, akkor – fájdalom – az olvasószámokat és véleménybefolyásoló képességet érintő kinyilatkoztatásait is ajánlatos kritikával kezelni; főleg, ha a Magyar Nemzetet elegáns módon egy olyan orgánumban ócsárolja, amely az ócsároltnak amúgy versenytársa a napilappiacon. (A tájképfestés bizonyára merő figyelmetlenségből nem terjedt ki sem a Magyar Hírlap statisztikailag nagy bravúrok árán kimutatható példányszámára, sem arra, hogy az új tulajdonos vélhetőleg csupán árukapcsolással vette át a régitől, cserébe azért, hogy a Blikk és a Mai Nap gyors fúziójával egyeduralkodó lehessen a bulvárnapilapok piacán. Vásárhelyi Máriánál az is teljesen rendjén való, hogy a Magyar Hírlap újságíróinak hónapokig nem kötötték az orrára azt sem, kinek is dolgoznak voltaképpen.) Ilyen tárgyi és alanyi tévedések után csoda-e, ha „egy 2001 tavaszán végzett vizsgálat tapasztalatai arra mutatnak, hogy tíz évvel a rendszerváltozás elindulása után a közönség meglehetősen kritikusan ítéli meg a nyilvánosság állapotát”? Még azon sem lehetne meglepődni, ha a gyanakvó közönségben felmerülne: hátha 2002 tavaszán volt az a fránya vizsgálat?
*
Az ember haladni akar a korral, képezné magát, csiszolgatná az elméjét – ám nem mindig jól választja meg az erre szolgáló médiumot: elköveti olykor azt a botorságot, hogy mondjuk az örökifjú Tolsztoj helyett az ősöreg Haraszti Miklóst olvassa az Élet és Irodalomban. Igaz, ekkor is egy vadonatúj, komplex világ tárul fel előtte – szakasztott úgy, mint a Háború és békében. Haraszti a posztmaoista dialektika jegyében nem átallja például azt állítani, hogy „Oszama bin Laden magyar áldozata: a Fidesz-korszak”. Ilyet olvasva melegség tölti el az ember szívét – elvégre azt is írhatta volna: „A Fidesz-korszak igazhitű áldozata: Oszama bin Laden”. Valami lazaság lehet a liberális sáncok mögött, hogy még annyit sem feltételeznek a diabolikusnak láttatott Orbán Viktorról (aki a Guinness-rekordok könyvében minden bizonnyal kategóriagyőztes lehetne abban, kit hasonlítottak a legtöbb diktátorhoz), hogy ő képeztette ki Alcsút és Felcsút között a tálib kamikazékat. Ehelyett azt fejtegeti: juj, de jó, a manhattani ikertorony maga alá temette a jobbközép 2002-es kormányalakítási reményeit. Az kevéssé zavarja Harasztit, hogy szeptember 11. óta a kormánypártok határozott népszerűség-növekedése mutatható ki (amit a baloldali közmagyarázók a rendpártiság iránti lappangó vágynak tulajdonítottak, s eszükbe sem jutott, hogy esetleg látják az emberek a saját szemükkel: a kormány a helyén van; s krízishelyzetben a miniszterelnök sem utazik a Vatikánba, bármennyire szeretne is). A szabad demokrata politikus, a minden tekintetben kiválóan sikerült médiatörvény egyik atyja a kedvenc gumicsontot rágicsálja: a MIÉP nélkül nem lehet kormányt alakítani. S bár ez olyan hipotézis, amelyet soha senki nem bizonyított, eléggé haideres jövőképet sugall ahhoz, hogy ne figyeljünk arra: ez ugyanaz a széngázas kályha, ahonnét három éve minden balellenzéki politikus és publicista elindul. Sőt ha túl meszsze menne tőle, s már kiderülne a vészes ötlethiány, visszasasszézik, törleszkedik egy kicsit hozzá, a vakmerőbbek pedig még fel is ülnek a tüzes platnira, és mazochista módon fintorognak a sülő hús szaga miatt. A demokráciában az a szép, hogy semmi nem előre lefutott. A lehetőségek számbavétele mégsem a politikai rendszerről szolgáltat elsősorban adalékokat, hanem arról, aki számba veszi őket. Haraszti agyában úgy rendeződik el a világ, hogy ha a MIÉP a rosszul időzített Csurka-nyilatkozat miatt kiesik, akkor a Fidesz úgymond egyedül marad, aztán uccu neki, jöhet a nagykoalíció. Vagy a felmelegített balliberális kormányzás – de az MSZP mindenképp lógázhatja a lábát. A Haraszti-féle történelmi igazságosság így fest: ha valaki bölcsen kormányoz (önkéntes külső támogatóját is meginti, ha rosszat szól), azt megbüntetik. Ennek a népnek a szocialisták kellenek, akiket az SZDSZ legitimált – sugallja. Ők viszont hálátlanok, mert éppúgy kokettálnak (Haraszti fejében) a Fidesszel, mint a Kuncze vezette SZDSZ-szel. Lám, ezért volt hiba frontálisan nekirontani a középutas Demszkynek – sajnálkozik a demszkysta közíró. Lenne persze még további két lehetőség: ha patthelyzet esetén újabb választásokat írnának ki (ez bizonyára veszettül felgyorsítaná uniós csatlakozásunk ütemét), vagy ha a Fidesz vezette választási szövetség abszolút többséget szerezne. Ettől viszont az isten óvja Magyarországot: még folytatódna a sötét Orbán-korszak, és Haraszti is fölöslegesen rótt volna össze egy egész kolumnát. Igaz, egy haszna mindenképp van terjedelmes írásának. Világos üzenet ez az ingadozó jobboldali szavazókhoz: nézzétek, ez a jövőkép vár rátok, ha még soká ingadoztok, vagy ha voksolás helyett inkább a tavaszi metszést részesítitek előnyben…
*
Azt mondják a bölcs elemzők: a megváltó ideológiák trónfosztása utáni korban a választási kampány a szociális ígérgetések szabad versenyévé egyszerűsödött. Nem tudom, így van-e ez, de a versengő pártoknak hadd meséljem el okulásul ózdi filmezési tapasztalataimat. Az értékmentő dokumentumfilm a gyárváros „boldog békeidejéről” szól (megtekinthető szerdán este tíztől a Duna Televízió műsorán), amikor – még a vas és acél országának meghirdetése előtt – szimbiózisban élt Ózd és a Rima művek: nemcsak európai színvonalú kolóniákat épített a gyár a dolgozóinak, de nívós szórakozásukról, testedzésükről is gondoskodott. A városszerkezetben ma is tetten érhetők a kasztrendszer nyomai, ám ez – a tardi helyzetet kicsit jobban átlátó szociográfus Szabó Zoltánon kívül – nemigen zavart senkit: az ózdi emberek értéknek tartották a rendet és a világos hierarchiát. Az elit lényegében ugyanazzal múlatta idejét a tiszti kaszinóban, mint a munkásnép az olvasóegyletben. A kötelességek életfogytiglani jogokkal, megnyugtató karrierképpel jártak, a „gondoskodó város” pedig a tehetségeknek megadta az átjárhatóságot a gyári kasztok között. Ezzel szemben a forgatócsoport ma lépten-nyomon olyan lumpen elemekkel találkozik, akik már „rászoktak” a kereskedelmi tévék stábjaira, s a segélyt, a szociális ellentételezést emberi jogként értelmezve eszükbe sem jut holmi kötelességoldal. Urak: nem lehetne kampánytémává tenni a Rima-Murányi Rt. régi, jól bevált „valamit valamiért” elvét?