Igazolhatatlanul távol

Különbözők a politikai ízlések és pofonok is. Azt még meg lehet érteni – ismervén a történelmi előzményeket és egyes személyek problémás előéletét, a világnézeti és családi kötődéseket –, hogy a hazai baloldal prominenseit nem túlzottan érdekli, ha a koronát „egyik helyről a másikra hurcolásszák”, „úsztatják a Dunán”, nem lelkesednek igazán a magyar múlthoz, a nemzeti és a polgári hagyományainkhoz kapcsolódó ünnepekért.

Végül is mit nézegessen egy hithű balliberális Szent István király „tökfedőjén”, látott ő már „svájcisapkát”… Az is logikus valahol, bármily visszataszító is, hogy a millenniumi zászlót – amelyet kétezernyi helyi önkormányzat fogadott ünnepélyes külsőségek közt, utódaiknak is emlékezetessé téve e rendkívüli történelmi évfordulót – Magyarország legnagyobb települése szinte zárt ajtók mögött, lopva vette át: Budapest főpolgármestere legfeljebb nyűgös hivatali kötelességének érezte az aktusban való részvételét. (De hol lesz már akkor Demszky, amikor a címeres-farkasfogas lobogó még mindig erre a nevezetes esztendőre fog emlékeztetni…)
Volt azonban a múlt héten egy ünnepség, amelyet már aligha lehetett vallási, világnézeti indokkal bojkottálni vagy bármiféle politikai „finnyássággal” fumigálni. Csütörtökön az 1944-ben fölrobbantott, majd tavaly ősz óta tizenegy hónap alatt újjáépített, Esztergomot Párkánnyal összekötő híd átadására került sor. Ötvenhét év elteltével ismét büszkén ível át a Dunán a Mária Valéria híd, összekapcsolva az ezeréves érseki székvárost a túloldali, zömmel magyarok lakta Ipoly–Garam-vidékkel, egyszersmind közelebb hozva egymáshoz magyarokat és szlovákokat, meggyorsítva az átkelést bárki utasember számára. Az ügy jelentőségét hangsúlyozza az Európai Unió bővítési biztosának részvétele az átadási ceremónián. Ott volt mindenki, aki él s mozog, a két szomszéd ország kormányfőin kívül szakminiszterek, államtitkárok, parlamenti, önkormányzati és kisebbségi politikusok, nagykövetek, művészek, gazdasági, kulturális és egyházi vezetők – származásra és felekezetre való tekintet nélkül –, no meg az érintett városok, a környék polgárai, sok tízezres lélekszámban. Ilyen vendégjárásban, ilyen parádés népünnepélyben nem volt még része a koronázó városnak!
A szemlélődőnek csak akkor tűnt fel egy furcsaság, amikor a vendégek sorában megpillantotta az ismert szabad demokrata politikust. Az ’56-os elítélt, mellőzött szakember a rendszerváltozásig, aki inkább következetességéről ismert, mintsem aktuálpolitikai csapongásairól, az alkalomhoz illő eleganciával és természetességgel viselkedett és érintkezett képviselő kollégáival, a közélet szereplőivel. Igen ám, de hol voltak a többiek? Hol maradtak a hídavatásról az ellenzéki pártok elnökei, országos vezetői, parlamenti képviselői? Számukra érdektelen, esetleg súlytalan volt az esemény? Netán túlságosan provinciális volt, nem eléggé európai? Miért nem képviselték személyükben azokat a honfitársainkat, akiknek a szavazatai révén benn ülnek az ország törvényhozásában? Az sem lehet kifogás, hogy nem hívták meg őket, mert erre az eseményre mindenki meg volt híva. Amint el is jöttek az emberek, együtt ünnepelni egy nagyon rég várt eseményt, megadni a tiszteletet egy nagyszerű alkotás létrehozóinak: tervezőinek és kivitelezőinek.
Kár volt erről lemaradni! Sejtette ezt Medgyessy Péter is, akit – egyszerű ünneplőként vagy egyszerű miniszterelnök-jelöltként, ki tudja? – láttak Esztergomban az ünnep idején. Talán azért nem maradt sokáig, mert egyedül érezte magát? Vagy más miatt tűnt el?