Koldus Madonna

Nem tudom, mit tartogat számunkra ez a nap – mondogatta minden reggel fohászkodásai után a nagyapám. Mert szerinte mindent előre beleírnak sorsunk nagykönyvébe. Egyszer, emlékszem, megriadtak a kocsi elé fogott lovak a tanyára menet. Felborultunk, nagyapa a karját törte. Azt találtam neki mondani később, hogy mindez nem történt volna meg, ha történetesen aznap a réti úton kocsizunk, amerre nem riasztgatják autók a jámbor lovakat.
Ő azonban kitartott amellett, hogy minden előre meg van írva az élet könyvében, s ennek így kellett történnie. Azóta gyakran eszembe jut a nagyapa reggelente félig kérdésként feltett kijelentése, amelyre csak este kapott választ. Az ima után. Akkor levonta az élet aznapi tanulságait, és lefeküdt.
Bizony, nem árt olykor számvetést készíteni, osztályozva a történteket: ez jó volt, ez kevésbé, ezt meg elkerülhettük volna. Ezeken töprengve fejlődött ki bennem egy bizsergető érzés, a várakozás bizonytalan izgalma; olyan, mint amilyen a vadászt is lázba hozza, és olykor megremegteti a kártyás kezét. És hiába mondogatom magamban, hogy felesleges izgulni, hiszen nem mi osztjuk a lapokat, ez az érzés hatalmába kerít. Mindig várok valamit.
Felszálltam a napokban a piros 7-es buszra a kelenföldi végállomáson. Az első pillanatban az az érzésem támadt, hogy valamelyik színház öltözőjébe keveredtem, s perceken belül felgördül a függöny, és elkezdődik Az éjjeli menedékhely előadása. Három utas gubbasztott a leghátsó üléseken, az ő öltözetük okozta bennem ezt az érzést. Jobban szemügyre vettem őket, egyiküket ismertem is látásból. Koldusok voltak. Két férfi és egy nő, hatásos munkaruhában. Gondolom, lejárt a munkaidejük, alighanem hazafelé indultak.
Melléjük telepedtem. Csendben ültek, szikkadt tekintettel. Egyikük, az idősebb szakállas férfi a Ferenciek terén leszállt, búcsút intve társainak. Mi robogtunk tovább, én is a végállomásig megyek, a Bosnyák téri piac ilyenkor a legolcsóbb. Oda szoktam járni újabban vásárolni.
Amikor megzökkent velünk a busz, a férfi mellém ugrott, és karon ragadva segített a leszállásnál. Méltatlankodott is: „Tudja, ezek nem törődnek ám az utasokkal, féltik a buszt, azért állnak meg fél méterre a járdától…”
Egy időre elveszítettem őket szem elől, dinnyekupacok között alkudoztam, később azonban feltűnt alakjuk a bódék mögött. Az asszony tarka szalvétával letakarta az egyik hatalmas faládát, amely kuka lehetett, szemétgyűjtő, s azon sorakoztatta fel a vacsorát. Kenyeret ettek olcsó kolbásszal, zöldpaprikával a ládának döntött háttal, láthatóan jó étvággyal.
Ebből arra következtettem, hogy nem házaspár, mert ha közös lakásuk lenne, akkor sietnének haza. Két ágrólszakadt koldus, akik egymástól külön tevékenykednek a város valamelyik részén, s most összehozta őket a véletlen. Nekik ma ez volt beleírva az életük könyvébe. Az asszony ügyes kézzel szelte a kenyeret, majd vagdosta apró karikára a kolbászt. Kopott táskájából még egy aprócska üveg is előkerült. A sótartó volt.
Figyeltem őket egy ideig, szabadjára engedve a fantáziámat. Lehet, hogy ez a két szerencsétlen most találta meg egymást? Milyen lehet egy kolduslakodalom? – tűnődtem tovább. És mi lenne, ha most hozzájuk lépnék, s letennék eléjük egy üveg rizlinget? Lehet, hogy dugóhúzója is van a férfinak. „Egészségükre!” Kortyintanánk, és az asszony szerényen megkérne, vállalnám-e a tanúságot az esküvőn. És akkor elindulnánk hárman a templom felé. Esküvőre.
Egészen más történt. Valami nem mindennapi, ami nagyapa szerint szintén biztosan meg volt írva a sors könyvében. A templom felé andalogtak, amikor befutott a 73-as autóbusz. A járatra várakozók között volt egy terebélyes asszonyság is. A megállóban lévő padon ült, s a busz láttára felugrott, nehogy lemaradjon, mert nagy volt a tolongás. Gyönyörű selyem vállkendője az ülőkén maradt. A koldusasszony gyors mozdulattal felkapta. Arca szinte átszellemült. Megszagolta a kölniillatú kendőt, magára terítette, a férfi ámultan nézte: csodálatos volt. Madonna! Koldus Madonna!
Eztán jött a nem várt csoda, ahogy abban a bizonyos könyvben aranybetűkkel előre meg volt írva. A koldusasszony futni kezdett a busz felé, s ajtócsukódás előtt még be tudta adni a selyemkendőt jogos tulajdonosának. Ha csak egy másodpercig tétovázik, akkor… Úristen! Arra gondoltam ott szédelegve, milyen nehéz is lehet jónak maradni. Hát még embernek!