Krúdy Gyula eltűnt Óbudája

-KOPOGTATÓ- Ma már csak nyomokban, de még nyomokban is alig látható valami a hajdani, romantikus emlékű Óbudából, a Krúdy Gyula megírta akkurátus mesteremberek, holdkóros álmodozók, gáláns lovagok és csipkeblúzos szépasszonyok világából.

Néhány évtizede még álltak itt-ott összefüggő háztömbök – melyek udvarai felett mintha megállt volna az idő –, titkokat rejtő házak, zegzugos lépcsők, félhomályos sikátorok. A lefüggönyzött ablakok egy-egy öreg házon nem a jelent, hanem a félmúltat tükrözték vissza. Állt itt néhány, sok évszázadot megért öreg platán- és gesztenyefa. Ha e vén fák mesélni tudtak volna, alighanem Krúdy Gyulát is újabb remekművek megírására ihlették volna. Ámbár ki tudja: vajon Óbuda írója nem a billent falaktól, vén fáktól és mohos tetőktől megérintetten találta-e ki mindazt, amit leírt, és ami egy kicsit már az ő életében is félmúltnak volt mondható?
A XX. század második felében ezt a romantikus nosztalgiákat idéző világot eltüntették a föld színéről. Lakótornyok épültek a sikátorok és az összebújt, apró házikók helyén. Ami közülük megmaradt, emlékeztetőnek is kevés. Szerencsére volt egy kitűnő rajztanára Óbudának, Kássa Gábor, aki még idejében megörökítette akvarelljein ezt a halálra ítélt városnegyedet. Kássa az Árpád Gimnáziumban tanított. Nemzedékek tanultak tőle látni Óbudán. Festőnek nem igazán számottevő, inkább talán úgy mondhatnánk: az ecset krónikása volt. Amit elvégzett – és ezt becsülettel tette –, inkább a fotográfusok tevékenységéhez hasonlítható: vízfestményein megörökítette Óbuda régi arcát, rejtett zugait, ünnepeit és hétköznapjait. Nem a képzőművészet historikusai, inkább a helytörténészek tartják számon a munkásságát.
Csupa zegzug és cikkcakk, csupa borongós hangulat a Kássa Gábor által megörökített városnegyed. A Kerék utca házsora, az egymáshoz tapadt házikók – melyek helyén most tízemeletes betonépítmények állnak komoran – mintha félőn bújnának össze, érezve a fenyegető végzet közeledését. Ugyanígy a Pacsirta utca, a Vörösvári és a Szépvölgyi út, melyekből mára semmi nem maradt, csak a nevük. Utóbbin, ahogy Kássa látta, kék, veres és hamuszürke cirkuszkocsik állnak az óriási vászonsátor oldalában. A görbülten tovahajló Kecske utca egyik kapuja előtt jellegzetes öltözetükben svábok társalognak. Egy másik, szintén Kecske utcai akvarellen a megdőlt villanyoszlop mögött látszanak az emeletes városi házak, melyek már az előző századforduló ízlésvilágát idézik, s melyekből mára szintén alig maradt valami emlékeztetőül. A Polgár teret megörökítő festmény zegzugos házikói és léckerítései, hátterükben a zöld sipkás templomtoronnyal, egészen rusztikus hangulatúak. Hasonlóképp a Pacsirta utca látképe, ahol a fellobogózott házak előtt kendős parasztasszonyok jönnek-mennek az alkonyi félhomályban. A Kolosy tér a parányi üzletekkel olyan, hogy egyetlen vízszintes és függőleges vonal sincs a képen: billenten, az emlékezet terében állnak a falak meg a tornyok, az apró kirakatok és a mohával belepett tetők.
Ami pedig nem látható Kássa Gábor képein, az olvasható Krúdy műveiben. Hiszen a hagyományos akvarell nem láttathatja azt, ami a falak mögött és a lelkek mélyén történik. És nem tudja megörökíteni a hangokat meg az illatokat. A pattogó verkliszót és a must aromáját. Nem tudja láttatni, mi történik a kártyavetők és csillagjósok titokzatos szobáiban, a legénylakásokon és a kocsmák zugaiban, vagy az éjszakai holdfényben, ahol egy-egy magányos figura botorkál végig a sikátoron.