Mi a magyar?

Most egyszerre felriadnak az emberek, férfiak és asszonyok egyaránt, mert a közélet vihara a magánéletük ajtaját töri be, s ablakát töri ki, mert végigsivít hideg szelében minden otthonon, paloták termein, viskók hasadékán. Az emberek megrémülnek. Mert egyik napról a másikra elveszíthetnek mindent: vagyont, állást s országot is, amivel eddig nem sokat törődtek. Amíg a háború csak mások halálából s a saját meggazdagodásból állott, megbarátkoztak vele. Most azonban a háború számláját prezentálja az idő. A ragályok bacilusai kaszálják az embereket, s mindenféle unalmas közügyek, külügyek, belügyek felforgatják a magánügyeket. Emberek, kik a munka és szórakozás váltakozó taposó unalmában mozogtak csupán, és soha nem is tudták, mi van az országban, mi készül a szomszédban, s még kevésbé érezték meg, hogy mi van a levegőben, egyszerre fölébrednek olyan meglepetésekre, hogy szűkül az ország, s kívülről és belülről kettős láng perzseli az otthonunkat. Az a sok meglepetés, mely országokat és nemzeteket dobál szét, fölébreszti a magyarokat is, s most láthatjuk, hogy azok a fajok és nemzetek, melyek eddig is ébren éltek, s a magánügyeiken kívül törődtek a közügyekkel is, mind felülkerekednek, s mind jobban boldogulnak.
(Porzsolt Kálmán: Magánélet, közélet. Az Érdekes Újság, 1918. november 14.)

A magyar kultúra munkásai ezennel síkra szállanak a magyar kultúráért.
Mit jelent ez a harc?
Ez a harc éppen ellenkezője a militarizmusnak: nem öl, teremt. Ez a harc csak azt jelenti, hogy a magyarság nem engedi magát elsodortatni magasabb álláspontjáról. Ez a harc azt ígéri, hogy a magyar faj nem engedi magát belesodortatni a gyűlölködésbe, alávalóságba, a sötétségbe. A magyarság felemelt fővel, dalos szájjal, vidám szívvel akarja tovább folytatni azt a kultúrmunkát, amelybe oly szépen beleigazodott.
Hiszen nem ment könnyen, hogy a magyar kultúrát művelhessen. Ezer évünkből kilencszázat folyton karddal a kézben kellett eltölteni, még ásót is alig foghattunk kézbe, nem íróvesszőt.
És most megint az a veszedelem fenyeget, hogy ránk zuhan egy nagy göröngy, amely elborítja faji életünk szabadságát, s akkor a szegény csírának megint csak azon kell dolgoznia, hogy áttörje magát a sötét súly alól a napfényre.
Át fogja törni magát, de közben megsápad, s csupán egyetlen irányú erőkifejtést végezhet: a nap felé, a nap felé törést. (...)
... a nép ösztöne csalhatatlan: a magyarság ma erősebb, mint száz évvel ezelőtt, Berzsenyi idejében volt, s a nép ma nyugodtabb s szelídebb, mint a forradalom kitörése előtt volt.
A nép nem akar harcolni: a népek nem akarnak egymással harcolni. A magyar paraszt sohasem akarta leigázni a tót parasztot, a román, a szerb, a horvát paraszttestvért, s a magyar nép kezét nem is fertőzi ezer év alatt soha testvérvér.
A népek nem harcolni akarnak: hanem élni.
A népek nem barbárságot akarnak: hanem kultúrát.
A népek nem azt akarják, amit a gyilkos, kardos, gázbombás katonák csinálnak: hanem azt akarják, amit mi, a kultúra szerény s egyszerű munkásai csinálunk.
A mi kötelességünk tehát fenntartani a kultúra folyamatosságát. A mi kötelességünk tovább mívelni a lelkek kiskertjét. A mi rendeltetésünk ébren tartani a fogékonyságot a kultúra üdítő s éltető hatásával számára.
(A magyar kultúra él. Móricz Zsigmond elnöki megnyitója a Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén. Pesti Hírlap, 1918. december 3.)