Öreg udvarok, az idő szigetei

Budapest szívében, de a Nagykörút által övezett szűkebb Belváros határain túl is, a Lipót-, a József-, a Teréz- és a Ferencváros időlátta sikátoraiban, Budán pedig a Rácváros, Óbuda meg a Víziváros zegzugos utcái mélyén találhatók olyan öreg udvarok, mohos falak rejtette szigetek, ahová betoppanva a régvolt évszázadok sugallata érinti meg a barangolót.
Már az öreg épületek kapui is árasztanak magukból valami régmúltra emlékező hangulatot. A rézkilincs melletti kopogtatókarikák, melynek igénybevételével a házmestert riasztotta hajdan a kései vendég, amikor nem ismerték még az elektromos csengőt. Oldalt a kopott kerékvetőkövek, melyek a konflisok és a fuvarosok szekerének kerekétől óvták a bejárati falat. Nem szólva a kapuboltozat falba süllyesztett „ülőfülkéiről”, ahol a kapuőr posztolt, meg fölötte a rozsdás fáklyatartó vasakról – ezekbe a világító alkalmatosságokat helyezték el esténként, amikor még ismeretlen volt a villanyfény, vagy csak a fő-fő útvonalak némelyikén hunyorgott néhány romantikus fényudvarú és bohém csatangolásokra csábító kovácsoltvas gázlámpa, Krúdy és a Cholnoky-fivérek boldogult korát idéző.
Az udvarok kopott falai, a görbült pincelejáratok, a cirádás kovácsoltvas rácscsal védett liftaknák meg a hátsó udvarok örök félhomálya is azt jelzi, hogy a rég tovatűnt korok maradéka ez az elkerített tér, ahová csak szűrten és távolról szivárognak be az ezredvégi, bolydult világ érdes csikorgásai. Fönn a körfolyosókról nyíló ajtók. Az ablakok visszfényében gesztenyefák, csenevész ecetfák és akácok állnak. Egy-egy korába görbült nénike gondozza a virágágyakat. Faládában veres és sárga leánder. Rózsabokor. Oldalt rég funkcióját veszített porolóállvány magasodik, mellette lóca, ládakupac meg téglarakás, melyen macskák nyújtózkodnak. A fal tövében roskadozik egy kézikocsi, melyet nem használ már senki. Mellette földre hanyatlott létra, melynek egyik-másik foka kitörött rég, és alkatrészeit veszített rozsdás tricikli.
Mind a régvolt idő rekvizituma, inkább múzeumba illő limlom, mint használati eszköz, hasonlatosan a kék árnyékok szabdalta udvar szűk teréhez is, ami az idő különös múzeuma – mintha nem tartozna a mai világhoz. Az embernek az a benyomása róla, ahogy a tetők fölött véletlenül idetűző napsugárnyalábban megpillant egy cirádás földszinti ablakot, szobortorzót vagy hajdani cégtáblát a falon, melynek a betűi is részben lepattogzottak, hogy a Teremtő ittfelejtette valamennyit egy régmúlt korszakból. Tárgyait és lakóit egyaránt.
Néhány évtizede még vándorkereskedők, ószeresek és kőporosok, drótosok és verklisek járták ezeket az udvarokat. Mindnek megvolt a maga jellegzetes rikkantása, dallamos kántálása, ahogy a portékáját kínálta. Odakünn az utcákat szódás- és szeneskocsik rótták, melyeket óriás termetű muraközi lovak vontattak. Fönn a tűzfalon géppuskalövések nyomai üszkösödnek, melyeket a kuszán felfutó borostyán indái sem tudnak elrejteni egészen. A téglából rakott és itt-ott megroskadt kéményeken egészen valószínűtlenek a televízióantennák, melyeken feketerigók és galambok sziesztáznak.
A rómaiak kapuőrző istene, Janus kétarcú volt. Nevezetesen azért, mert a kapu két tér határa, és a kinti meg a benti világ törvényei nem azonosak. És – úgy tűnik – nemcsak a tér, de az idő törvényei is mások kapun kívül és belül. Odakünn hemzsegő forgalom, gépzaj, nyüzsgés és zsibongás. Idebenn pedig, az öreg falak karéjozta zárt udvarokban csend és béke. Régi korok fakó visszfényei és félálomi hangulatai.