PÁVAÓL

Rég tisztelem a sakkot; emlékszem, úgy vert bennem gyökeret az érzés, hogy egy iskolatelevíziós matematikaadásban meghallottam az ostoba király meséjét. A történet szerint az a bizonyos despota megígérte közrendű ellenfelének, hogy amennyiben legyőzi, búzában kapja meg a díjat: a sakktábla első négyzetére egy szem magot tesz, a szomszédosra kettőt, a harmadikra négyet, majd tizenhatot, tehát négyzetesen (és itt most mindegy, hogy fehéren vagy feketén) növelve a számukat. Ám mire a hatvannegyedik mezőre ért volna a „magömlés”, egész birodalma éves termése is kevés lett, s a kezdetben előnyösnek hitt egyezség gazdasági gutaütésbe hajszolta országát.
Kisiskolás koromban azt gondoltam még, hogy a sakkot csak felnőttek játsszák. Apám és anyai nagyapám a vasárnapi ebéd után, a lovagló ülésben görnyedő, micisapkás nyugdíjasok a liget padjain, távoli népek ráncos világbajnokai, esetleg Lenin a folyosó falán, örökbarna, leltározott keretben. Rendben vagyok én a sakkal – vigasztaltam magam, úgy lesz ez, mint a felnőtté válás, hogy egyszer csak részévé válok a titoknak, nem rájövök, hanem rám zárul, megértem a figurákat és a lépéseket. Mígnem egy nap Laci bácsi, a gödrös arcú, egyszerű lelkű testnevelő el nem szólta magát, hogy Grószpéter Attila országosan püföli a sakkmezőnyt. És két évvel (hárommal?, öttel?) fiatalabb nálam. Biztosan valami kalácsképű marslakó, dadog és rettenetesen kirí közülünk, hogy nagyon tud sakkozni – láttam el gyorsan a lelki sebet egy hazug mondat szorítókötésével.
Végül rászántam magam, és próbát tettem, hátha itt is három nap az esztendő. Sorozatosan kikaptam. Nem tudtam átlátni a táblán ácsorgó összes figura szándékát. Mindig kibomlott ellenem egy csel, amelyet ha észrevettem és odacsoportosítottam a bábuimat, persze hogy a figyelmen kívül hagyott táblafélen ritkították meg a tisztjeimet. Nagy néha nyertem, s ennek két oka volt: vagy az ellenfél lelki kifáradása okozta, a rutingyőzelemnek nem lévén valódi öröme, vagy impresszionista játékstílusom. A stratégia és a taktika teljes elvetése. Ugyanis a szabályok betartásával is kialakítható egy olyan állás, amely „szabálytalan”, szokatlan s alighanem értelmetlen. Mégsem lehet lesöpörni, mert véletlenszerűségében és sakkszerűtlen légből kapottságában ott bujkál az ismeretlen formula, ami berágja magát a szürke hadállásokba, tiszta, öncélú, s ha nyer, sem érez diadalt. Erre mondják: vak tyúk is talál szemet. Én voltam a titokzatos dilettáns, az egyéniséggel megzavart pofozógép, a nagy sakkdebil. Nem akartam már bajnok, sem házi kedvenc lenni. Elengedtem a sakkot, mint egy pompás állatot, amely az én óljaimban boldogtalan.
Az érdeklődésem azért nem lohadt, mert máig sem értem, hogy miközben nem tartom magam haszontalan koponyának, a sakk valahogy lelökődött rólam, vagy üres konzervdobozként csörömpölt bátorságos félóráim után. Ha tényleg olyan jó vagyok, s éppen nem jobb, akkor hol veszett el belőlem a bölcsek pepita alapú figurászata? Sakk és matt és patt? Kezdtem magam kínosan érezni, s egy számmal kisebb sapkában mutatkoztam. A dilemma egészen váratlanul lehelte ki ciánzöld lelkét, midőn felismertem, hogy a sakk egyáltalán nem fejti meg a világot, nem tanít meg a hadviselésre, és a bölcsességnek azon válfaját képviseli, amely örök, tehát időszerűtlen. A sakk óriási átverés, mert amint komolyan veszed, rögtön igényt tart az észjárásodra, reflexeidre, játékossá, tehát játéktól függővé tesz.
A többség azt hiszi, hogy a jó sakkozók kiigazodnak az életben, észreveszik a rafinált megnyitásokat, az arcok mögé takart kelepcét, felismerik a király totyorgásában az erőt, a ló ugrándozásában a fordulékonyságot, a huszárkampót, szóval a sakkosok a játékuk segítségével többet értenek a társadalomból, politikából, emberi játszmákból. Ez a feltételezés, amellett hogy romantikus szamárság, még igaznak sem igaz. A sakk egyáltalán nem modellje az embervilágnak, a bástya nem Bástya elvtárs, a gyalog nem paraszt, a királynő nem nő.
A sakkban csak az a vonzó, hogy helyreüti a kavargó élet koncepciótlanságát, szabályokra nevel, és azt a látszatot kelti, hogy minden figura, amelyik számít, ott van a táblán. Hogy a játékban csak azok a bábuk vesznek részt, amelyeket kedvemre tologathatok a konyhakő mintájú küzdőtéren. Igen, a sakk semmit sem tud az életről, ahol láthatatlan vagy észrevétlen figurák lépkednek előre nem közölt szempontok szerint. A sakkban mindenki látható, a velünk játszó hétköznapok viszont elrejtik a fontos szereplőket. A csontból, fából faragott, esetleg nemesfémből öntött szimbólumok elközlekednek a játszma síkjában, beteljesítve a millió variáció egyikét, de az élettel telegőzölt térben mindez sokkal szenvedéstelibb és sorsszerűbb. Nem fekete és fehér.
A sakk valóban sport, s nem művészet vagy tudomány. Sport, mert befejezhető, kijelölhető végű játszmákból áll, pontokból ragasztja össze a győzelmet, szabályok szerint él és érvényesül. Két játékos kell hozzá, két gondolati birkózóbajnok, akik közül az egyik a sakk mesterséges nyelvén vitatkozva, a szabályok imaginárius hálójában bujkálva cselekvésképtelenségbe hajszolja a másikat. Tus, ippon, knock out, matt. Verseny és küzdelem. Két felvilágosult zsarnok között. Vagy kisisten között, hiszen ők a királyoknak is parancsolnak. Hogy mégse veszítsék el az arányérzéküket, a király sérthetetlen a játékban; minden figura üthető, kivéve a koronás főt, aki állva hal meg. A tábla mellett könyöklő hatalmasságok tisztelik a királyt védettsége miatt, a nép pedig szurkol a gyalog szerencsés átalakulásáért, mert azt hiszi, hogy minden parasztból lett királynő emlékszik a múltjára.
Ma úgy látom, hogy a sakk az egyetlen vita, aminek a végén egyértelműen kiderül, hogy kinek volt igaza. A döntetlen elfecsérelt idő. (De akar-e győzni a bölcs?)