Történelmi lecke

Fél évszázada hagyta itt az árnyékvilágot Hóman Bálint. A történész, vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki „háborús bűnösként” öt esztendőt töltött le a neki szánt életfogytiglanból a váci fegyházban. Családjának két emberöltőt kellett várnia arra, hogy megadhassa neki az emberhez méltó végtisztességet.

Szombaton, újratemetése napján tartotta a Politikai Foglyok Országos Szövetsége Musz 51–56-os tagozata országos gyűlését, Rákosi Mátyás munkaszolgálatosai behívásának ötvenedik évfordulóján. Ugyanezen a napon A Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány a szovjet holokauszt áldozataira emlékezett a budapesti Honvéd téren.
A négy-öt évtizeddel ezelőtti korszak rémségeiről a fiatalok szinte semmit sem tudnak, és ennek – bizonyos szempontból – akár örülhetünk is. Az akkori generáció szenvedéseiről a történelemkönyvek megemlékeznek úgy-ahogy. „Ami elmúlt, elmúlt, minek rágódni rajta” – tartja a közvélekedés. Pedig nincs olyan család ma Magyarországon, akinek mostani sorsában, állapotában ne lenne meghatározó a kommunista hatalomátvétel, a társadalom erőszakos átszabásának korszaka. A békekötés után újabb, pusztító háború kezdődött.
Százezreket hajtottak válogatás nélkül az oroszok „málenkíj robotra”. Egy rokonunkat 28 évesen, a boltból hazajövet az utcáról hurcolták el ólombányába. Szívós nő volt, túlélte, de négy év múltán fizikai roncsként tért haza, két gyermekét korai halála után szülei nevelték fel, hihetetlen szegénységben. „Kulákok” voltak a kitelepítések és a padláslesöprések korszakában. Ez meghatározta az egyébként igen tehetséges gyerekek sorsát is: esélyük sem volt a társadalmi felemelkedésre, a kötelezőn túl nem tanulhattak. A Gulágot meg a kulákságot így aztán a következő, a harmadik generáció is megszenvedte. A „haladó” baloldal nem szívesen emlékszik rá, de tény: a megbélyegzés, a kirekesztés rafinált módszerei még a nyolcvanas években is javában működtek.
Felfoghatatlan és megalázó volt sokunk számára, mikor az általános iskolai osztályfőnök közölte, nem járhatunk felvételi előkészítőre, mivel azt csak a munkás származásúaknak tartják. S aztán a középiskolai felvételi lapon a kérdés: volt-e a családban valakinek Munkás-Paraszt Hatalomért kitüntetése, vagy Szocialista Hazáért Érdemrendje? Ha igen, az előnyt jelent. Ennek ellenére, már mint harmadik generációs osztályidegen, szerencsésnek mondhattam magam, hiszen legalább felvételizhettem, míg apámnak ez sem adatott meg. Emlékszem arra is, mennyire megdöbbentem, mikor egyik barátunk néhány pohár bor után elmesélte, milyen volt a munkaszolgálat a létező szocializmusban. Akkor hallottam először arról, hogy ez az intézmény túlélte a második világháborút, és bizony nem sokat változott: származási alapon válogatták ki az odavalókat. Az akkori történelemkönyvek erről mélyen hallgattak. Sokan, akik a társadalom „végletes kettészakítása” miatt most aggódnak, akkoriban magától értetődően asszisztáltak az élet minden területén megnyilvánuló, származási alapon folyó diszkriminációhoz.
A kommunista hatalomátvétel és az egyesek által aranykorként lefestett Kádár-éra a magyar kultúra, a szellem megsemmisítésének kísérlete volt, s ha most hiányosságaink, a negatív társadalmi jelenségek okait kutatjuk, a szálak azokba az időkbe vezetnek vissza.
A méltatlanul meghurcolt Hóman Bálint csak egy volt a sorban. Sorsa jól példázza, milyen felmérhetetlen, jóvátehetetlen veszteségeket szenvedett el a nemzet. Azt, hogy milyen mélységből kell kikapaszkodnunk.