Varsói kényszerkoalíció

Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, és a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD), valamint a Lengyel Parasztpárt (PSL) sem ugyanaz a párt, mint volt négy éve. Leszek Miller, a baloldali blokk miniszterelnök-jelöltje vigasztalta ekképpen önmagát, választóit és a Lengyelország jövőjéért aggódókat a kormányalakításról szóló minapi megegyezés után. Aggódását, jogos félelmét a jövőtől félretéve azonban Miller ma bemutatja kabinetjét, hogy aztán az SLD–UP–PSL-koalíció élén nekivágjon a sok jóval nem kecsegtető országlásnak.
A LEMP pártapparátusából még a nyolcvanas évek végén kiemelkedett politikust most valóban kevesen irigylik. Sőt, azt is mondhatnám, annyira kilátástalan helyzetben van, hogy politikai szimpátiától függetlenül a lengyelek többsége együttérez most vele. Ebbe a megértésbe azonban jó adag szorongás is vegyül, hiszen nemcsak a kormányra, hanem a társadalomra is nehéz idők várnak. A munkanélküliség 16 százalékos, a nem is olyan régen még hétszázalékos növekedés két százalék alá csökkent, s mindezt tetézi a 23 milliárd eurós költségvetési hiány, és általában az államháztartás katasztrofális helyzete. Mindezek következtében az ország aligha menekülhet meg a Bokros-csomag típusú, szigorú megszorításokat előirányzó reformoktól. Ráadásul az elmúlt tíz évben a lengyel baloldal nem jeleskedett e téren. Ezzel párhuzamosan fel kell gyorsítani a felkészülést az európai uniós tagságra is, amely szintén fájdalmas átalakításokkal jár sokak számára. Érthető hát a rossz kedv, amely szerencsétlen módon olyan parlamenti felállást eredményezett, amely tovább rontotta a közhangulatot, s nem csak a politikusokét.
A kiábrándultság és a jövőtől való félelem hullámán a szejmbe jutott populista erőkön kívül valójában csalódott pártok készülődtek hát a kormányalakításra. A nagy fölénnyel első helyen befutó Baloldali Demokratikus Szövetség–Munka Unió blokk számára hamar megkeseredett a győzelem, miután kiderült, hogy nem sikerült megszerezni az abszolút többséget. Millerék koalíciós kényszerbe kerültek valódi választék nélkül. A szélsőségesen unióellenes, populista Önvédelem és a Lengyel Családok Uniója szóba sem jöhetett nagyon partnerként, a jobboldali Jog és Igazságosság pedig határozottan az ellenzékiséget választotta. Maradt tehát a jobbközép keresztény-liberális Polgári Platform (PO) és a parasztpárt, ezzel együtt a kisebbségi avagy egy eleve rossz szájízzel induló biztos többségi kormányzás lehetősége. A baloldali blokk a pragmatikus felé húzott jobban, de az nagyon is gyakorlatias volt, amikor inkább a következő választásra, a jobboldal összeszedésére játszva kikosarazta a tanácstalan győzteseket. Millerék viszont a négyéves keserű koalíciós múltra alapozva nem nagyon kértek a parasztpártból. Valójában mindkét alternatíva megosztotta a pártszövetséget. A reformpárti PO-tól a baloldal szakszervezeti szárnya, a PSL-től a gyakorlatias üzleti réteg húzódozott. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a Polgári Platformhoz hasonlóan a parasztpárt sem nagyon kért a kormányzásból. Ebben a helyzetben ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy a büdzsé rendbetétele, valamint az uniós felkészülés miatt a falun erős bázisát elviheti a jövő évi önkormányzati választásokon az Önvédelem. A hatalom édes illata mellett – a pletykák szerint – a koalíció felé lökte a PSL-t az is, hogy a pártvezér Kalinowski számára gyakorlatilag ez az előre menekülés jelenti egyedül széke megtartását. Miller fenntartásait a választások majd mindenki által elutasított előrehozása mellett valamelyest az is csökkentette, hogy eközben a baloldalon belüli dominanciáért folytatott versenyfutásban erősítheti a pozícióit Kwasniewskivel szemben.
Így aztán az indulásnál nyilvánvaló nézetkülönbségek ellenére összeállt a koalíció, ám arra ma aligha vennének sokan mérget, hogy ebben az összeállításban végig is kormányozza a ciklust.