Haynau sem koszorúzott Aradon

Az ünnepek nemzeti identitásunk alkotó, építő kövei. Talán nem túlzok, ha azt állítom, nemzeti kultúránk pillére ünnepkultúránk. Nemzeti kultúránk szerves része ünnepkultúránk, csakúgy, mint ápolt és őrzött nyelvünk, az a dal, melyet anya kisgyermekének este eldúdol, népdalaink, népmeséink. Ünnepek nélkül csonka lenne életünk. Ki törölné ki életéből a havas karácsonyt, az éjféli szentmise emelkedett óráit? Elfeledkezhetünk-e a tavaszt hozó barkabontogató húsvétról, az újjászületés pillanatairól. Mennyit jelent életünkben emlékezni, és erőt meríteni március 15. diadalittas óráira, erőt meríteni, és jövőt kérni a márciusi fiataloktól. Ezekre az ünnepekre mindenki kitárt szívvel készül. A férfiak ünneplőbe öltöznek, a robotos heti munkától görnyedt hát kiegyenesedik, az asszonyok a legjobbat főzik, a gyerekek csillogó szemmel adják át szüleiknek a tavasz első virágait, mindenki serény, mindenki az alkotó munka lázában él. Ezek az ünnepek a boldog jövőt adják, s mindenki tudja azt, hogy tenni, tenni kell.
Persze vannak másféle ünnepeink is.
Ezeken az ünnepeken ökölbe szorul a kéz, görcsbe rándul a test, könnyeket morzsolunk el szemünk sarkából, és a tragédiára emlékezünk. Ezek ugyanolyan magasztos ünnepek, és megtanítanak bennünket arra, hogy keserű múltunkból kell összerakni, felépíteni boldogabb jövőnket. Ezeken az ünnepeken nincsen helye mulatságnak, ezek az emlékezés ünnepei. Kinek jutna eszébe október 6-án emlékezve 1848–49 hőseire, virslivel és Kinizsi sörrel kínálni az utcára hívott embereket, vagy november 4-én táncmulatságot szervezni? Ezek az ünnepek is egy keretbe foglalják nemzeti emlékezetünket. A bolsevik diktatúra volt az, mely belenyúlt ünnepkultúránkba, elvette ünnepeinket. Nem engedte megünnepelni a karácsonyt, ha a szülő megkereszteltette gyermekét, azt vagy titokban tehette, vagy következményekkel kellett számolnia. Kisajátított mindent, amiből így vagy úgy, de hasznot húzhatott. Az ünnep magasztosságát alacsonyította le a flaszter szintjére akkor, midőn egy pár virslivel és egy üveg meleg Kinizsi sörrel tett bennünket igénytelenné.
Ünnepkultúránk nemzeti kultúránk szerves része. Ezt kellett most újjáépítenünk, éles vésővel leverve róla azt az évtizedek során erőszakkal rárakott mocskot, mellyel lélektelenné, érzelmi töltés nélkülivé tették ünnepeinket. Sajnos, és ezt keserűséggel vagyok kénytelen megállapítani, a szabad demokraták és a szocialisták ezen nemes feladat elvégzésében nem partnereink.
Ha a szabad demokraták egyik vezető ideológusa a Szent Koronát micisapkának titulálja, mikor e két párt észtveszejtve tiltakozott az ellen, hogy a koronázási jelvényeket mindenki által megtekinthetően az Országház kupolatermébe helyezzük el, hol már milliók látták, ha emelkedettség nélkül káromkodnak, szitkozódnak a parlamentben a szocialista országgyűlési képviselők, okkal állapíthatjuk meg, nemzeti ünnepeink részükre tartalom és üzenet nélküliek.
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem akkor, midőn láttam, olvastam, hogy számos november 4-i gyászünnepen a szocialista és szabad demokrata politikusokat kifütyülték, megkiabálták. A megbékélés, a megbocsátás nemes erény, mint ahogy a cinizmus nem egy emelkedett erkölcsi tulajdonság. Nyílt levelet kaptam egy szocialista képviselőtől, melyben feltünteti életkorát is, bizonyítandó azt, hogy a forradalom leverésében és azt követően, a rettegés éveiben apró gyermek volt, ő csak a gulyáskommunizmus hasznait zsebelte be.
Nem vele pörölök.
Várom azonban azt, hogy a Magyar Szocialista Párt a kontinuitást szakítsa meg, és tetteiben is határolódjék el elődjétől, a Magyar Szocialista Munkáspárttól. Tudom, hogy ezt szóban megtették, de különösnek tartom, hogy e „szakítás” ellenére a mai napig kamatoztatja azt a vagyont (például pártirodák), melyeket a legutóbbi időkig nyugodt lelkiismerettel és érdemtelenül elfoglalt. Felhasználja azt a formális és informális kapcsolatrendszert, melyet a pártállam idején kiépített. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a pártvezető és más személyiségei közül hányan voltak az MSZMP meghatározó személyiségei, akár országos, akár helyi szinten. Engem megrázott, midőn Horn Gyula és Nagy Erzsébet 1956-ra, forradalmunkra és annak áldozataira emlékezve közösen helyezett el koszorút. Nem tudok arról, hogy Ferenc József, de ha úgy tetszik, Haynau az aradi vértanúk hozzátartozóinak gyásztáviratot küldött volna. Az idő sok sebet begyógyít. A gyógyuláshoz azonban az idő kevés. A gyógyuláshoz tudatos segítséget is várok a szocialistáktól és a szabad demokratáktól. Kérjük ezért őket, politikai elkötelezettségüktől függetlenül, támogassanak bennünket ünnepkultúránk kialakításában, ezzel a legszorosabb összefüggésben a fájdalmas sebek meggyógyításában.
Mi nem akarjuk és nem is fogjuk nemzeti ünnepeinket kisajátítani, de a gyilkost és az áldozatot nem szeretnénk egymás mellé temetni.
A szerző országgyűlési képviselő (MDF)