Híres

Egy híres emberrel beszélgettem néhány nappal ezelőtt. (A neve nem érdekes, nem ez a lényeg.) Fölemelő érzés ilyen emberekkel beszélgetni, épül, duzzad, gyarapodik ilyenkor a másik, a mondatokból átszivárog valami különös a kérdező lelkületébe, minden egyes válasz magasabbra emeli a társalgó- partnert, ha csalóka is, egy idő után mintha te is a másik gondolatkörében kavarognál.
Híres emberekkel beszélgetni nagy élmény. Lerúgod magadról a panelokat, fölkapaszkodsz a traverzekre, szétnézel, mosolyogsz, mintha világéletedben ott jártál volna. Ha rajtam múlna, egyenként karon fognám az Akadémia tudósait, tessék kedves kiballagni a nagyvilágba, professzor úr, szóba elegyedni Béla bácsival, Rózsika nénivel, ettől aztán mi itt, kétkeziek, mindannyian többek leszünk, szerteszét szalad bennünk a hozzánk címzett gondolat.
Esetleg az akadémikus embernek is jót tesz a kiruccanás a világba, hiszen végeredményben őt is onnan küldték.
A legérdekesebb az volt ebben a híres emberben, hogy nem akart híres embernek látszani. Nem mondta, hogy ő most itt a hazának az ilyen meg olyan potentát küldötte, aki hóna alatt viszi a nemzet szellemiségét, álljunk előtte vigyázzban, kapjunk a szívünkhöz, és használjunk minél nagyobb szavakat vele szemben.
Nem. Minden átmenet nélkül odajött, kezet nyújtott, belenézett a szemembe, aztán azt mondta, hogy szervusz, kérlek, örülök, hogy találtál parkolóhelyet odalenn, mert én bizony nem találtam, szerintem te vitted el az utolsót az orrom elől, hogy a csuda vigyen el…
Fogalmazhatnék a visszájáról is. Nem azzal kezdte ez a híres ember, hogy jaj, kérlek, most jöttem a tévéforgatásról, borzasztóan fáj a fejem, valószínűleg front van, ráadásul pillanatokon belül keresni fognak mobiltelefonon az ENSZ-től, a Valutauniótól meg a Húsvét-szigetekről, utána meg szaladnom kell valami államfői fogadásra, már meg nem mondom, melyikre…
Különös és elgondolkodtató volt a találkozás a híres emberrel, egyszerre éreztem, hogy jaj, istenem, milyen közel van hozzám ez a híres ember, illetve jaj de hatalmas közöttünk a távolság, mennyi rengeteg a pótolnivalóm.
Csak kívánni tudom mindenkinek, találkozzék egy ilyen emberrel, akiben nincs póz, allűr, nem affektál, nem fintorog, csak megszorítja a másik kezét, belenéz a szemébe, és azt mondta, szervusz, nem kaptam parkolóhelyet, mert elvitted előlem, te piszok…