Kijevi dilemmák Moszkva árnyékában

Egy évvel ezelőtt még sokan megütköztek, míg mások nyilvánvalóan nyugtalankodni kezdtek volna azon a kijelentésen, amelyet Leonyid Kucsma ukrán államfő tett december elején a Kijevet felkereső német kancellárral folytatott tárgyalásai után. Arról van szó, hogy Ukrajna kész addig elmenni a NATO-val való együttműködésben, ameddig az észak-atlanti szövetség azt jónak tartja. A világban kialakult helyzet ugyanis azt diktálja – fogalmazott Anatolij Zlenko külügyminiszter –, hogy Ukrajna átértékelje prioritásait, minél inkább elmélyítse kapcsolatait az Európai Unióval és a NATO-val. Igaz, sem a külügyminiszter, sem pedig az államfő nem tett konkrét utalást arra, hogy Kijev kérni fogja felvételét a NATO-ba, ellenben mindketten megjegyezték, hogy a szövetségnek mindenki előtt nyitva kell állnia.
Az elmúlt esztendőben különben a nyugati nagyhatalmak vezetői közül egyedül a már említett Gerhard Schröder német kancellár tisztelte meg – csupán egy rövid látogatás erejéig – Kijevet, ami ukrán elemzők szerint önmagában is sokatmondó tény. Maga a vizit valójában nem nyitott új fejezetet a két ország hagyományosan jónak tekinthető kapcsolatataiban, mégis több volt egy egyszerű udvariassági látogatásnál, hiszen általa véget ért az a közel egy évig tartó diplomáciai elszigeteltség, amelybe Ukrajna Georgij Gongadze internetes újságíró máig sem tisztázott halála, illetve az ezzel összefüggő „kazettaügy” miatt került. A kancellár és mindenekelőtt a kijevi megbeszéléseket értékelő német sajtó egy pillanatig sem tagadta, hogy a látogatásnak igenis jelzésértéke van, és csak Kijeven múlik, hogy miként él majd vele. Ennek egyik meghatározó próbaköve lehet például a márciusban tartandó parlamenti és helyhatósági választás, amelyeknek jelentőségére bizonyára nem véletlenül utalt több alkalommal maga Schröder is.
A nyugat tanácstalansága viszont kedvező hátteret adott az ukrán–orosz kapcsolatok fejlődésének. Egyfelől látványosan megszaporodtak a magas szintű, kétoldalú – köztük az államfői – találkozók, másfelől pedig a remélt eredmények sem maradnak el. Közvetlenül az új esztendő küszöbén sikerült például pontot tenni a közel két éve húzódó gázvita végére, mintegy jelezve, hogy az orosz elnök pragmatizmusa lassan meghozza az eredményeket. A most beköszöntött esztendőt Vlagyimir Putyin Ukrajna évének nyilvánította Oroszországban. „Itt az ideje, hogy végre közelebbről is megismerjük egymást” – nyilatkozta Viktor Csernomirgyin nagykövet, az orosz elnök ukrajnai különmegbízottja. Aligha szabad azonban Moszkva szemére vetni, hogy tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ráébredjen, talán érdemes jobban és más szemmel is odafigyelni Ukrajnára. A Gyeny című kijevi napilap szerint az új orosz vezetés, Putyinnal az élen – és ezt a véleményt sokan osztják Oroszországban – felismerte, hogy Ukrajnával mint nagyon közeli és baráti, ám mindenképpen különálló állammal kell alakítani a kapcsolatokat. Valójában csak az történt – fogalmaz a lap –, hogy Putyin és csapata igyekszik valóra váltani azt, amit annak idején Borisz Jelcin szeretett volna.
Ukrajna nem Oroszország – vélekednek kijevi elemzők azokra az aggodalmakra utalva, amelyek szerint Putyin elnök növekvő világpolitikai aktivitása, illetve Oroszország szerepének felértékelődése a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben egyfelől ismét csak háttérbe szorítja Ukrajnát a nemzetközi színtéren, másfelől pedig újfent megerősíti Moszkva befolyását. Az igazság azonban az – szögezi le a Zerkalo Nyegyeli hetilap kommentátora –, hogy Ukrajna valójában soha nem volt képes véglegesen kiszabadulni Moszkva árnyékából, ugyanakkor pedig Oroszország Nyugathoz és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatainak látványos felmelegedése, illetve Oroszország közeledése az európai struktúrákhoz, közöttük a NATO-hoz, valójában csak segítheti Ukrajna ez irányú törekvéseit. Moszkva ugyanis a jövőben már aligha tehet szemrehányást közeledési szándékai miatt Kijevnek.