Irodalmunk egyik „nagy hiányzója” a költő Vályi-Nagy Ferenc, Kazinczy kortársa, aki előbb református lelkipásztorként, később a sárospataki kollégium görög-, latin- és esztétikaprofesszoraként kereste kenyerét. Két fontosabb verseskönyve jelent meg: az Ódák Horátz mértékein (Kassa, 1807) és a Polyhymnia, immár halála után, 1820-ban Sárospatakon.
Kazinczy, aki pedig egy személyben írta a korabeli irodalmi kánont, nagyra becsülte Vályi-Nagy Ferencet, s halotti búcsúbeszédét is maga mondta. Hogy a kitűnő költő mégis kiesett az utókor emlékezetéből, ennek az az oka, hogy amikor Vályi-Nagy Homérosz Iliászát fordította, felhasználta a Kölcsey által már korábban magyarított néhány részletet, és ezt elmulasztotta publikációjában feltüntetni. Ebből aztán nagy perpatvar kerekedett, az úgynevezett Iliász-per. Kölcsey – joggal – méltatlankodott, az irodalmi közvélemény pedig plagizátorrá degradálta a költőt.
Pedig ha volt eredeti hangú magyar lírikusa a XVIII–XIX. század fordulójának, Vályi-Nagy kétségtelenül az volt. Legjava versei – ahogy XX. századi méltatója és egyik „újrafelfedezője”, Weöres Sándor írja – Berzsenyi műveivel egyenrangúak.
Néhány versében a költő – e művek hangulatában és szemléletében – már-már a XX. századi „tárgyias líra” előfutárának mondható. Talán legmeghökkentőbb művében, mely a Polyhymnia címmel közreadott kötetben olvasható (A rothadt Víztsepphez) a mikroszkopikus méretek világába kalauzolja az ámuló olvasót.
„E vízgömbben is, mely megfér a / Tű fulánk hegyin, egy kis Sphaera / Előttem függeni látszik: / E kis öblü rothadt posványban / Élők serge, mint Otzeánban / A nagy Delfineké, játszik…” – mutatja be a poéta a pocsolyából vett „rothadt vízcsepp” hemzsegő, csodálatos élővilágát. Majd a parányok részletezésébe kezd: „Ez evedzző szárnnyal hasítja / A víz völgyet, másik tágítja / A lehasadt örvény torkát, / Amaz, szerelmet űzvén, veti / Meljét a mélységnek, s követi / Párját, érezvén Ámorkát…” A nagyítólencse alatti cseppvízben, mint látható, az apró lények számára tágas terek nyílnak, és a sokasodás parancsát is megérzik e pöttöm vízlakók, bár nem is a földi méretek Ámor istenének, hanem a maguk hasonlóképp parányi Ámorkájának hatására. De nemcsak „szerelmet űznek” a pocsolya cseppjének vándorai, hanem – miként az erdei-mezei ragadozók a tágasabb földi térségeket, – egymásra is rárontanak: „Itt más tsoport a prédát lesi / S a gyengébb vízlakót nyeldesi / Mit egy Tzethal éh szájával: / Ott a fiók sereg, a mélyre/ Bukik, félvén, hogy e veszélyre / Ne jusson, úszik héjával.” Amiből kitetszik, hogy a víz parányai számára a cseppnek is van mélysége meg magassága, ahol tragédiák sora játszódik le percről percre. És ebben a mikrovilágban is minden lény teljes és tökéletes, habár még a nagyító sem mutathat be minden részletet: „Itt a fő, szem, szív, eretskék, nyak, / Belek, hártyák annyira véknyak, / Hogy tsak bámúlva képzelem.”
Vályi-Nagy elámul a teremtés csodáján, és azon tűnődik, hogy „a kis Világok számának nints vége”, azok sokasodnak számunkra láthatatlanul, s bennük ugyanolyan élet zajlik, mint „a legnagyobb Sphaerában”. Majd e modern, XX. századi gondolat után a teremtés csodáiról a Teremtőre függeszti tekintetét: „A benned úszó kis férgekben / Szintúgy, mint a roppant testekben / A tsudák száma látható: / Ama fő kéz, mely ezeknek lett / Alkotója, itt is remeklett: / Itt s ott Nagy a Mindenható…”
Talán fölösleges hangsúlyoznunk, milyen modern gondolat és szemlélet volt ez Gvadányi és Csokonai korában.
origo.hu
Lopott szavak, idegen gesztusok: hogyan értelmezzük Magyar Péter mondatait?
