A kínai sakk rövid története

Bilek Istvánnak egy hajdani szimultán parti emlékére

Byron azt mondta a sakkról, hogy az élet nem elég hosszú hozzá. De ez nem a sakk hibája, hanem az életé, mondom én. Több kaland van egy sakktáblán, mint a világ összes szárazföldjén és óceánján.
Én most nem a nemzetközi sakkról fogok beszélni (chess, échecs, sahmati, skaak, dacke, escachs, sachy, sakoj, shakki, catur, scacchi, sjakk, schaakspel, szachy, xadrez, sah, ajedrez, schack, schaachspiel, satranc), még csak nem is a koreai sakkról, a changgiról vagy a japánról, a sógiról, hanem arról, amiből mindezek kifejlődtek, vagyis a kínai sakkról. A hszián’ tycsi (pinyin átírásban xiang qí), vagyis az „elefántos sakkjáték” ma is a legnépszerűbb sakk a világon. Több mint félmilliárdnyian játsszák. Magyarországon nincs több két tucat játékosnál, magamat is beleértve.
Pedig nem olyan bonyolult az egész. Talán az rettenti vissza a játszókat, hogy a tizenhat-tizenhat bábu korong alakú, és kínaiul van rávésve a neve. Rá kell ragasztani egy betűjelet, és a tizedik parti végén már személyes ismerőse mindegyik a kínaiul nem tudónak is. A hatvannégy kockás táblán (itt a vonalak számítanak: 9 x 10) középen van egy folyó, amelyen csak a támadó figurák (a két bástya = harci szekér, az öt paraszt = katona, a két ágyú és a két ló) mehetnek át. A bástya egy az egyben úgy mozog, mint a nemzetközi sakkban. A parasztok élete realistább, mint a mi sakkunkban: ha elérik az ellenfél utolsó vonalát, akkor is csak parasztok maradnak. A két király (valójában hadvezér és vezér, két-két miniszterrel) egy 3 x 3 vonalas palotába van zárva. Az egyetlen szokatlan bábu az ágyú, amely akkor üt, ha az ellenfél játékosa és közte egy másik figura van. Az is tetszik a kínai sakkban, hogy nincs döntetlen. Aki patthelyzetbe hozza a másikat, az a nyertes. De persze a mattot itt is jobban becsülik. Az elefánt, a játék névadója olyan, mint a futó, csak két kockát léphet átlósan, és védő figura. A ló itt is ugrik, de kell hozzá egy első, „dobbantó pont”. Röviden ennyi. A piros kezd (a fehér vagy a zöld a másik szín). A bábukat – szemben a mieinkkel – végig lehet fogdosni, de ha egyszer letettük egy helyre, nem változtathatunk a lépésen.
Maga a sakk az ősi kínai játékból, a liupóból (pinyinül liubo) származik, amelyet háromezer-ötszáz évvel ezelőtt találtak volt fel. A bábokat elefántcsontból készítették, de valószínűleg nem innen ered a hszián’ tycsi neve. Huang Ti, az első, legendás kínai császár (kb. négyezer évvel ezelőtt) elefántos harci egységeket épített volt hadrendjébe. Akkoriban kockával játszották a sakkot, vagyis a szerencsének nagyobb szerepe volt a játékban. Ahányat dobtak, annyit léphettek. A Han-dinasztiában (körülbelül Krisztus kora) eltűnt a kocka. A ke wu vagy szájdzsián’ nevű játékban az ész győzött. Az egyik Han uralkodó olyan komolyan vette a játékot, hogy még egy játékügyi minisztert is kinevezett. (Jó, nem?)
A Tang-dinasztia idején (Kr. u. 618–907) esett meg az az eset, hogy a Szecsuán tartományból való Pa Dzsou mandarinligetében két szokatlan méretű gyümölcs nőtt a fán. Mindkét mandarin edény nagyságúra fejlődött, és mindkettőben két öregember játszott hszián’ tycsit. Évszázadokig „öröm a mandarinban” néven emlegették a játékot. Császárok írtak róla tanulmányokat, míg végül Tian He (Kr. u. 568-ban) összehívatta hivatalnokait, és leszögezte az alapszabályokat. A lovaknak például az öt alapelemből (fém, fa, víz, tűz, föld) kellett állniok. Más figurák a napot, holdat és csillagokat szimbolizáló anyagokból álltak össze. A lépéseket a jin-jang (férfi-nő) princípium és a nyolc kua határozta meg, vagyis a világegyetem törvényeibe ágyazódott. Így kell játszani. A mai hszián’ tycsi Kr. u. 839-ben alakult ki, a mi két Kárpát-medencei honfoglalásunk ideje között. Költemények sora szól róla.
Magam kis késéssel, Kr. u. 1988-ban, Kínában járván ismertem meg a játékot. Az első tanítóm egy fociedző volt, frankón. A Testnevelési Főiskolán (TF) végzett még azokban az időkben, amikor külföldről Magyarországra jöttek az emberek focit tanulni. A kulturális forradalom idején ez kis híján az életébe került. A külügyben fordított magyar újságcikkeket, tolmácskodott. Úgy tanított sakkozni, hogy az általam vásárolt sakk-készlettel más kínaiakat hívott ki a nevemben, aztán, bár én ültem az asztalnál (mint Kempelen Farkas sakkozó törökje), ő lépett. És persze nyert. A Nagy-csatornán úszó luxushajón egy esti parti alkalmával nekem szántak egy légpuskagolyót a partról. A halántékom magasságában támadt lyuk az üvegen, és lepottyant a (papír)táblára egy kis házilagosan gyártott ólom. Ma is őrzöm. Sakkozni veszélyes néha.
Hazaérkezésem után első kínai kínaitanáromat kergettem az őrületbe a sakkszenvedélyemmel. Nevezzük Jangnak. Jang pekingi pártfunkcionáriusok gyermeke volt és informatikus. Ő úgy tanított, hogy szarrá vert. Ezt azért is tette velem, mert a nemzetközi sakkban képtelen volt győzni ellenem. Tőle fontos, sakkhoz kapcsolódó szólásokat is tanultam. Például:
Má hon páo!
Szó szerint „ló mögött ágyú”. Valódi jelentése: késő, miért nem szóltál korábban. Ezt igazában csak az érti meg, akinek a királyával (hadvezérével) szemben állt már ló, mögötte egy ágyúval. Maga a halál. Miként a világsakkban is, némi túlzással az nyer, aki a huszárját (lovát) e5-re teszi – a matt szinte magától jön. Jang, miután alaposan megleckéztetett a kínai sakk (és nyelv) tudományában, lepattant Kanadába, és azóta is boldogan él, míg meg nem hal.
Lián huán má!
Ezt a hszián’ tycsiből származó szólást (két ló védi egymást/összekapcsolódik) már egy sanghaji kínai nőtől tanultam. Jang két évig tanított kínaiul, a nő – nevezzük Jinnek – másfél évig. Aztán ő is dobbantott, mint a kínai sakkban a ló, és meg sem állt Amerikáig. De előtte móresre tanított a hszián’ tycsi művészetében. Általában az volt az ábra, hogy mire befejeztem a figuráim kibontakoztatását, ő már a végjátéknál tartott. Politológus volt a pártadta.
Ott maradtam kínai sakktanár nélkül. Hanem Budán, a Bem utcában, egy lépésre akkori, Margit körúti lakomtól nyílt egy kínai kifőzde. Egy szecsuáni jólélek főzött benne, egy mérnök. Nevezzük Kuának. A táblát és korongokat magam vittem a szekrény nagyságú üzletbe (kínai zsebsakkot akkor még nem hozott nekem Párizsból Szabolcsi nemzetközi mester), és az ételillatban, gőzben, az éhesek és Kua lányainak nagy örömére minden alkalommal megverettettem. Kua azonban visszament Kínába, és én azt hittem, hogy végképp tanár nélkül maradok.
De nem így lett. Fiamat tízéves korától tanítottam a kínai sakkra (a nemzetközi alapjaira már ötévesen megtanítottam). Úgy intéztem, hogy mindig ő győzzön, az ellenfél majd megtanítja veszíteni. Először is a végjátékokra tanítottam, mert a középjátékot és a megnyitást is csak a végjátékkal összefüggésben érdemes tanulmányozni.
(Ha a sakk tudomány, akkor nem valami egzakt. Ha művészet, akkor túlságosan is meghatározott. Ha játék, akkor túl komoly. Ha szerető, akkor túl követelőző. Ha szenvedély, akkor nem túl kifizetődő. Ha élet, akkor túl szomorú. Aki azt mondja, hogy érti a sakkot, nem ért semmit. Mindezt persze nem mondtam el a gyereknek.)
Amikor már magasabb volt, mint én (vagyis két méter fölé tornyosult), kezdtem a nemzetközi sakkmeccseket élesben játszani vele. Ha túl sokat nyerek, egyszerűen leveszi a szekrény tetejéről a kínai sakktáblát, és megver. Tízből tízszer. Úgy ám.
Most, hogy már öregszem, megbecsülök minden parasztot. Ahogy Steinitz mondta – akinek a nevét a nyomda ördöge „Steinmetz”-nek szedte Királyáldozat című, huszonhárom lépéses regényemben –: hírnevem az van már. Most már csak pénzre van szükségem. És valakire, akit kínai sakkban végre legyőzhetek. Mostanában Józsit, a webmesteremet tanítom. Ígéretemmel szemben egyetlen partiban sem kegyelmezek. Ilyenek a kínaiak. Az öregekről nem is szólva.