A kísértetlátó Cholnoky és Tartini ördöge

A veszprémi Cholnoky fivérek legidősebbike volt Viktor, a kísértetlátó író. Nagyobbik öccse, Jenő neves földrajztudós, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Kisebbik öccse, László szintén kitűnő prózaíró. Cholnoky Viktor veszprémi ifjúkorában a nők bálványa, az ifjak koraérett példaképe. Sugárzó tekintetű, hetyke-bajszos arcképe, mely egy korabeli fénykép formájában maradt fenn, akkor válik elgondolkoztatóvá, ha mellétesszük azt a húsz évvel későbbi fotográfiát, melyen egy tűnődő, vénséges múmiaarc bámul meredten maga elé. Mintha a két felvétel között száz esztendő telt volna el.
Az történt, hogy Cholnoky Viktor a fővárosba került, ahol különféle hírlapok korrektoraként kereste kenyerét. És remek novellákat írt. Közben pedig – tisztesség ne essék szólván – egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére.
Ez az éjszakák ködébe és tántorgó mámorába beleszédülő író a magyar novellisztika egyik szecesszió kori megújítója és mindmáig egyik legnagyobb alakja. Krúdy és Csáth Géza méltó társa. „Egyetlen szenvedély van – írja dacosan –, mely nem lealáz, hanem fölemel. És ez az ivás…” Kísértetlátó volt, miként – ahogy írja – a lovak meg a kutyák. És előre megérezte a vihart, a világomlásét, mint hőse, aki Kínában a boxerlázadáskor úgy menekül meg, hogy megjósolja a közeledő égszakadást-földindulást, mert – ahogy jelzi – „a kékszeműek előre megérzik a vihart”. Ő is ezen titoklátó „kékszeműek” közé tartozott. Örök mámorban teremtette meg a dalmát Amanchich Trivulzió alakját, a kedvesen gátlástalan világcsavargóét, akinek még az üvegszeméből is könnyek potyogtak, s aki Kökküregén kán koponyáját hordozta a táskájában, hogy hiányos fogai helyére majd a tatárét ültessék be. Az író elbolyongott egészen Tammuz birodalmáig, és időnként emberré váló farkasok közé álmodta magát. Tartinit, a nagy olasz muzsikust, mint írja, meglátogatta álmában az ördög, és csodálatos dallamokkal ajándékozta meg. Őt, Cholnoky Viktort viszont még az ördög is elkerülte, ezért kell innia, és a mámor mélyén megtalálnia a látomásokat. Cyrano volt maga is, akiről azt írja, hogy „a holdból hullt alá a földre, s holdas maradt itt lenn is.” Végül látomásai diadalmaskodtak felette. Lázadt, mert lázadnia kellett sorsa és a körülötte tengő-lengő világ rettenetes szürkesége ellen. Ám az az extravagáns lázadás, miközben alanyát elemésztette és a biztos pusztulásba sodorta, tüneményes novellákat termett. Nincsen irodalmunkban biztosabb stílusú mestere a kis formákban, mint ez a kísértetlátó.
Csavargók és hasbeszélők, démoni álmokba menekülő filiszterek, kalandorok és cirkuszi táncosnők, megnyaklott próféták és ködlovasok, macskaképű vénkisasszonyok, a középkorból ittfelejtett lovagok, iszákos lángelmék és lángeszű kóklerek a Cholnoky-novellák szereplői. Csupa valószínűtlen, az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozó, mégis hitelesen bemutatott figura. Mindegyikükben van valami a túlérett lélek tehetetlenségéből, a hanyatlás mámorából, ahogy kallódásuk helyszínének, a végnapjait élő Monarchiának is, melynek összeomlása közeledtekor, 1912-ben vetett véget életének az író.
Írótársa és barátja, Krúdy Gyula, akit szellemében és szemléletében számtalan rokoni szál fűz Cholnoky Viktorhoz, így emlékezik rá: „…nappal is úgy ment az utcán, mintha egy mélyhegedű zenéjére hallgatna, amelyet csak ő hall. A zengő mély hang a messzeségből felhangzott ablaka alatt őszi délutánokon, mintha egy képzeletbeli kéményseprő kezdene zenélni a háztetőn, miután a magasban kormos öltönyét ledobta.”