Az állampárti múlt terhes öröksége

A kommunista rendszer átkos öröksége a rendszerváltó országokban, hogy a szakszervezetek gyakorlatilag összefonódnak a politikai, a régi kapcsolatokból eredően főként a posztkommunista pártokkal, továbbra is a lenini „transzmissziós szíj” szerepét töltve be az érdekvédelem feladatának felvállalása helyett. A szakszervezeti vezetők ott feszítenek a pártlisták előkelő helyein, miközben a sok tekintetben kiszolgáltatott munkavállalókról szónokolnak. A munkásosztály kifejezést legfeljebb egymás között használják, nyilvános szerepléseken az adófizetők és az ő pénzük szófordulatok dívnak. A lényeg azonban változatlan, e téren minden a régi.

A szakszervezetek és a politika egészségtelen összefonódásának hátulütőit legelőször a kommunista rendszer megdöntésében úttörő szerepet játszott lengyel Szolidaritás ismerte fel. A legendás szakszervezet eredeti funkciójának árnya ugyanis a hatalomba kerülve végig ijesztően ott lebegett a posztszolidaritás kormányok feje felett. Ugyanazoknak kellett bevezetni a fájdalmas reformokat és megvédeni a káros hatásaitól a társadalmat. A dolog nem igazán sikerült, hiszen nem is sikerülhetett. Ennek „eredményeként” az egykor tízmilliós legendás szakszervezet taglétszáma alaposan megfogyatkozott. A Szolidaritás szakszervezeti szárnya körül formálódott Marian Krzaklewski vezetésével a négy éve hatalomra jutott jobboldali szövetség, a természetes belső érdekellentét azonban végig feszítette a koalíciót. A ciklus végére Krzaklewskiék a háttérbe is húzódtak, és az új választásoknak már a szakszervezetről leválva vágott neki a jobboldal. Már csak azért is, mert a választási törvény immár nem engedi a szakszervezetek nyílt politikai szerepvállalását. Ez a dilemma, valamint a hatalom és az érdekvédelmi szerep összeegyeztethetetlensége nem zavarja a baloldali választási blokkot, az SLD-t, amelynek soraiban természetesen máig ott vannak a legkülönbözőbb szakszervezetek. Így a posztkommunista OPZZ, az egészségügyi dolgozók egy része s mások.
A hatalom bástyái mögé kerülő érdekvédelem egyéb deformációkhoz is vezethet, amelynek érzékletes példája Románia. Az itteni viszonyok, mégha a valóságban durvábban is valósulnak meg, de a térségben talán a legjobban emlékeztetnek a Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének (MSZOSZ) hazai összefonódására, arra, hogy a szakszervezetek az érdekvédelem feladatát félredobva a múltból örökölten továbbra is a „párt ökleként” működnek. A romániai korrupcióról tartott egyik legutóbbi bukaresti kerekasztal- megbeszélésen egy országos szakszervezeti tömb vezetője is elismerte, hogy a jelenség tetten érhető a munkavállalói érdekképviseletek berkeiben is. A korrupcióval kapcsolatos „nyitottság” persze kiterjed a szakszervezetek politikai befolyásolhatóságának területére is – Romániában az 1989 utáni időszak bőven szolgáltatott példákat arra, hogy a posztkommunista hatalom a maga oldalára állította a különböző szakszervezeteket.
Erre a legdurvább „modelleket” a hírhedt bányászjárások jelentették. Az első alkalommal Miron Cosma vezetésével, 1990 nyarán a zsil-völgyi vájárok szó szerint szétverték azt a bukaresti Egyetem téri diáktüntetést, amelyet a korai Iliescu-rezsim ellen tartottak a fiatalok az ország egyetlen „kommunizmusmentes” övezetében. Akkor bőven kijutott a rombolásból a frissen újjáalakult román történelmi – és akkor persze ellenzéki – pártok központi székházainak is. A második bányászjárás szintén politikai és titkosszolgálati akció volt 1991-ben, amikor Iliescu – aki ma is államfő – a számára kényelmetlenné vált Petre Roman miniszterelnöktől akart és tudott is így megszabadulni. A legutóbbi, az akkori parasztpárti– liberális–demokrata és RMDSZ-es koalíciós kormány megfélemlítésére lezajlott, és Bukarest felé félúton, több karhatalmi próbálkozás után nehezen megállított „menet” mögött minden jel szerint a szélsőbalos, ultranacionalista Nagy-Románia Párt állott.

Radu Vasile akkori kormányfő nem bukott bele az erőszakos akciósorozatba, de az is tény, hogy elődje, az 1996 végén alakult koalíciós kormány első miniszterelnöke, Victor Ciorbea azelőtt maga is országos szintű szakszervezeti vezető volt Romániában. A szintén balos beütésekkel jellemzett parasztpárt egyesek szerint az ő személyes kapcsolatrendszere révén tudta elérni, hogy a komoly életszínvonal-esés ne okozzon ellenőrizhetetlen társadalmi és munkavállalói megmozdulásokat. Jelenleg, a szintén Iliescu nevével fémjezett Szociáldemokrata Párt kormányzása idején egy fontos tárcát szintén egy volt szakszervezetis irányít: Miron Mitrea, a közmunkálatokért, a szállításért és a lakásügyekért felelős miniszter korábban hosszú éveken át a hivatásos gépkocsivezetők – köztük a sok mindenre elszánt teherautó-sofőrök – országos érdekképviseletét vezette erős kézzel.
A szakszervezetek és a pártok frigye a múlt miatt aligha meglepő Oroszországban, ahol hagyományosan ott menetelnek Zjuganov kommunistáival a tiltakozásokon, megemlékezéseken, de nem meglepő a szoros kapcsolat Ukrajában sem. Így aztán, ha némi meglepetést keltett is a választás, igazi szenzációt mégsem okozott Olekszandr Sztojannak, az Ukrajnai Szakszervezetek Szövetsége elnökének csatlakozása a volt kormányfő, Viktor Juscsenko által vezetett a Mi Ukrajnánk választási tömörüléshez. Az elemzők többsége ugyanis arra számított, hogy az ország legjelentősebb szakszervezetének első számú vezetője, az államfő, Leonyid Kucsma által hallgatólagosan támogatott Egységes Ukrajnáért blokkhoz fog társulni. Elemzők szerint azonban ez még távolról sem jelenti azt, hogy Sztojannal tart majd a tagság is, noha kétségtelenül Juscsenko kormányzása idején kezdődött meg igazán az évek során halmozódó, több milliárdra rúgó bérhátralék lefaragása, a nyugdíj- és szociális adósságok felszámolása. Csakhogy Ukrajnában a szakszervezeti mozgalom – kivéve a baloldallal rokonszenvező bányászok szervezetét – nem annyira egységes, hogy vakon kövesse a vezetők felhívását, így a legkevésbé sem befolyásolja majd őket Sztojan választása. Már csak azért sem, vélekednek az elemzők, mivel a választás mögött nem annyira Sztojan politikai meggyőződése, mint inkább a szakszervezeti vezetők presztízse rejlik. Juscsenko ugyanis a második helyet kínálta fel számára a pártlistán, míg az öt pártot és többtucatnyi társadalmi szervezetet tömörítő Egységes Ukrajnáért listáján, amelyen az elnöki adminisztráció vezetője, Volodimir Litvin után a miniszterelnök, Anatolij Kinah is csak a második, Sztojannak valószínűleg még az első tíz induló között is aligha jutott volna hely.
Pozitív példával szolgál ellenben e téren Szlovákia. Több aggodalomra okot adó fejlemény mellett pozitívan értékelték a nyugati elemzők azt a tényt, hogy a szakszervezetek kiegyensúlyozott viszonyt tartanak fenn valamennyi parlamenti párttal. A dolgozók érdekeit kétoldalú megbeszéléseken próbálják érvényesíteni a szakszervezeti vezetők, s lehetőleg minden párt képviselőinek a támogatására igényt tartanak. Persze, senkinek sem tiltható meg, hogy valamely pártot előnyben részesítse, de a Szlovákiában bevezetett szabályok szerint annak a szakszervezeti vezetőnek, aki valamelyik párt listáján képviselőjelöltként indul, le kell mondania tisztségéről. A szlovák politikai élet több szereplője szakszervezeti vezetőként vált ismertté – például a jelenlegi egészségügyi miniszter, Roman Kovac, vagy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom képviselője, Jozef Kalman, aki a harma-dik Meciar-kabinetben kormányalelnöki posztot is betöltött –, de mivel a politikai karrier mellett döntöttek, nincs helyük a szakszervezetek vezetésében.