Balatoni tengeri

Gyónással kezdem, mely egyben megmagyarázza a címet is. Kamaszkorom nyarain kőműveseknél voltam segédmunkás egy hónapig, így kerestem meg a kétheti, balatoni nyaralásra a pénzt. Kölcsönsátor, kemping – de még így se jutott mindenre. Evésre például. Étteremre gondolni se mertünk barátaimmal, a lángos az ebéd egyetlen fogása volt. De már volt lángossütő! A kapitalizmus legkisebb, de már látható ügynöke. Nem tudtuk, hogy a lángossütő titkos kapitalista forradalmár, csak azt tudtuk, hogy sokat dolgozik, de meg is gazdagszik. (Mi se kíméltük magunkat a kőművesnél, aztán…) Nem tudtuk még, hogy kapitalizmust csinálni a szocializmusból olyasmi, mint rántottából tojást készíteni. Nem sejtettük, hogy negyed század múlva a szocializmus kileheli a lelkét. A reggelit vietnami kakaónak hívtuk: két tekerés a kemping artézi kútjából + négy mély lélegzet. A vacsora Moszkva-szelet volt rendszerint: két szelet kenyér közt egy sóhaj. Utazásra meg italra kuporgattuk a pénzt. Nem csoda hát, hogy néhány pesti vagány felszólításának engedve elmentünk a magyar tenger partján tengerit törni. Megfőztük, jól is laktunk, aztán belefutottunk egy rendőrjárőrbe. Pont olyanokat kerestek, mint mi. De velünk nem lehetett kukoricázni. Egyikünk lezserül előhúzta a farzsebéből az összes pénzünket mint a sajátját, hogy lássák: vastagok vagyunk.

Kecskeköröm, sült hal, visszhang
Gyerekkoromban többször voltunk a családdal nyaralni Nyugat- és Közép-Európa legnagyobb tavánál. Legalábbis úgy emlékszem. Volt úszógumim, de nem ismertük még a gumimatracot. Malomkeréknyi, fekete buszgumibelsők voltak irigységünk tárgyai. A napra kimenni nem volt rákkeltő. Tihanyban nem lehetett kapni déligyümölcsöt, se belőle készült fagylaltot, viszont volt még kecskeköröm. Ma már el kell magyarázni, mi volt az: egy itteni kagyló kecskekörömre emlékeztető, megkövesedett maradványa. Kisfiúk árulták fillérekért. A SZOT-üdülőben ehető volt a koszt, de ha sült halat akartunk enni egy bodegában, volt a tóban fogott kecsege, süllő, harcsa, ponty, keszeg, kárász. Szintén fillérekért. A rabsicok még nem rabolták le a tavat. Ízetlen tengeri hal, a hek, nem volt kapható. Undorító angolnahullák se úsztak a vízfelszínen, mert nem voltak angolnák. Valahogy hínár, békalencse és algaszőnyeg se. A víz szintje is magasabb volt, de az is lehet, hogy csak én voltam kisebb. A vendéglősök se akartak egy hónap alatt meggazdagodni. A szezon három hónapos volt legalább, mert nyáron nyár volt. Télen meg tél. Lehetett korizni, fakutyázni. (A jégen kis szántalpakon csúszó, botokkal hajtott szék volt ez, gyerekek.) Szintén fillérekért. A Balaton nem volt egy körbebetonozott lavór, hanem maga tisztult. Tihanyban a visszhang viszszakiáltott, nem pedig a túloldali nyaralókat kellett nézni. Hát így volt ez, gyerekek.

Hullámzó Balaton tetején…
A kiskapitalizmus, a maszekvilág is a Balatonon kezdett szárba szökkenni a hatvanas évek végén. A gazdagok persze már akkor is a Balaton északi partján (és főleg Tihany után) építkeztek. Nem keveredtek a déli part prolinak tartott kisegzisztenciáival, akik lerobbant buszokat állítottak a két férfizsebkendőnyi telekre, és Trabantjaikban a hazulról hozott rántott csirkét harapdálva elhitték, hogy nekik is jól megy. A Balaton-felvidéki helyiek sokat tanultak a pesti (pontosabban budai) elittől, a gazdagodási kiskapuk kulcsaihoz, na meg munkához jutottak, miközben a kacsalábon forgó nyaralóikat építették, megművelték szőleiket. Az északi part mólóin már akkor is angolul volt divatos megszólalni, bár halastavak, erdők nem voltak még magán- (pláne külföldi) kézen.
Nekem Siófokon voltak (vannak) rokonaim, én az ő gazdagodásukat láttam. Ami nem csak abból állt, hogy kiadták a házat, és kiköltöztek a sufniba. Mert még a sufnit is kiadták. Volt rokonom, aki fuvaros volt: a rengeteg épülő házat el kellett látni építőanyaggal, dolgozott is rokkanásig. Az alkarja olyan vastag volt, mint az én kamaszgyerekcombon. Tőle hallottam először, hogy a legtöbb siófoki sose fürdik meg a Balatonban. Talán kölyökkorában még igen. Nem értettem. Csak később, amikor egy bunkó riporter megkérdezte Jean-Paul Gettyt, a világ akkori leggazdagabb emberét, hogy szokott-e szerencsejátékot játszani. Nem, mondta indignálódva Getty. Egy postás se szokott kocogni a szabadidejében.
Hajóépítő rokonom is volt, az ő csónakkölcsönzőjét vezettem több nyáron át Széplak alsón. Volt egy vitorlásunk is. Sörben fizettek. Az, hogy én sörözgetek a tóparton, háromszáz méterre az újságíró- és százra egy másik SZOT-üdülőtől (az üdülőgondnokok is meggazdagodtak, mind), feltűnést keltett. Mindenki sört akart venni. De a parton akkoriban még nem volt se sör, se bor, se pálinka. Whisky? Arról csak olvastunk. Néhány utcával följebb lehetett inni, de senkinek nem jutott eszébe, hogy a partra lehozza, és kétszer anynyiért eladja. Én meg önző voltam: egy üveggel se adtam senkinek.
A szállodák környékén aztán láttam, hogy a turistákat hogyan veszik hülyére. (Máshol is hülyére vették, ezt tapasztaltam Bulgáriában, NDK-ban és a többi szöcjolista országban, ahová szerencsém/lehetőségem volt utazni. A londoni ösztöndíjat se hallgassuk el.) A vendéglátó ország mindenütt arra rendezkedik be, hogy a turista hülye. Térképeket hajtogat, nem beszéli az ország nyelvét, nem tudja, mi hol van, mi mennyibe kerül, mennyi az idő, mit lehet és főleg mit kéne enni, hol és hogyan. Hülyének lenni egy turista számára norma, majdhogynem kötelező. Egymást fényképezik mint helybelieket, elkínzottan vonszolják színes baromságokba göngyölt, elpuhult, szomjas testüket az egyik átvágóhelytől a másikig, a bennszülöttek gúnyos mosolyától kísérve. Legszívesebben egy tablettában nyelnék le az egész világot. A középkorban a vallás miatt keltek hosszú zarándokútra az emberek, a turistáknak meg az a vallásuk, hogy turisták. Ezer kilométereket utaznak, hogy valami költészetet fedezzenek fel magukban, amely otthon is bennük volt, vagy soha nem is lesz. Ha egy hülye elutazik, nem jön vissza Einsteinként. Ez tuti.

Szigliget, te csodás
Ebben a mágikus, emberléptékű, három női tomporból gyúrt faluban először alkotóházi beutaltként lettem otthonos. Amikor már nem a keletnémetek találkoztak itt a nyugatnémetekkel, vettünk egy tájképileg védett kis parasztházat az Öreg-hegyen a fiamnak. Amikor szigligetiek lettünk, vagyis éltünk a házban (napi tíz oldalakat tudok ott írni), megtanultuk, hogy a közértben minden x-szer annyiba kerül, mint Pesten. (Sokak szerint ma többe van a Balatonon nyaralni, mint Görögországban.) Egy apró, kis közértben és borozóban történt (akkor még nem ment tönkre), hogy a tulajdonos rajtakapott egy német családot, hogy lopnak. Hogy keletnémetek voltak, talán mondanom se kell. (De ha eszünkbe jut az osztrák boltokban látható felirat, hogy „Magyar, ne lopj!”, azért ez nem semmi.) Itt minden igénynek van megfelelő hely, de a tolvajoknak nincs. Persze van, aki az erdő mélyén húzódó csárdába megy, hogy borsos árat fizessen ugyanazért, amit máshol a faluban a harmadáért megkaphat. Régen a betyárok elbújtak az utak mentén, hogy kirabolják az utasokat. Ma az utasok mennek a betyárhoz, hogy kirabolja őket. A polgármester szó szerint felvirágoztatta a falut, egyesületet alapított a vár renoválására. Nyaranta nívós műsorokat hoz a faluba. A nyaralók által ott hagyott macskákat is ő eteti télen. Igazából nem akkor lettem szigligeti, amikor egyórás rádióinterjút adtam élőben a fiam házából, hanem amikor leestem a hegyről. A jöttmentek, művészek, egyebek belesimultak a falu közösségébe.
Aztán jöttek a németek, akik kicsit még mindig hangosak. Aztán a hollandok, akik szerethetők. Egyszer látom, hogy egy ismerős kőműves egy nagy házat épít. Kérdem: Minek ide kilenc fürdőszoba, Sanyikám? Hát mert a tulajnak nyolc fia van, és nem szeretnek reggel sorban állni a fürdőszoba előtt. Sanyikám, miért nem mondod, hogy panziót építesz a németnek?
Hát így valahogy. Lassan-lassan kezdenek rájönni a Balaton-partiak, hogy ügyes embernél egész évben szezon van. Szigliget vitorlás- és jachtkikötőt is építtetett ezért. Akinek itt van vízi járműve, olykor lejön megnézni. Téliesített házak épülnek sorra.
A múlt vasárnap a Balaton mellett vezetett el az utam. Az M7-es jobb, mint az osztrák autópályák. Még jég fedte a tavat, ha vékony is. Rendőr volt, kosárfonó is, nyitott étterem is. A Balaton-felvidéken már ott vannak a multik. És mi?
A szerző író