Csecsenföldi helikoptercsapda

Nagy erőkkel, mintegy háromszáz katona és több helikopter bevetésével kutattak az orosz hatóságok tegnap Csecsenföldön a határőrség egyik Mi–24-es harci helikoptere után, amellyel előző nap szakadt meg a kapcsolat a kaukázusi köztársaságban.
Csecsenföldön és a Kaukázusban az utóbbi időben érzékeny veszteségeket szenvedtek a helikopterek, s az áldozatok között gyakran szerepeltek magas rangú katonák is, akik a gyors és biztonságos közlekedés reményében gyakran veszik igénybe a jól bevált eszközöket. Január végén 14 orosz katona – köztük a körzet belügyi erőit irányító tábornok – vesztette életét Csecsenföldön, miután helikopterük felrobbant a levegőben; tavaly októberben Abháziában, a grúz partizánok uralta Kodori-völgy fölött valószínűleg csecsenek lőtték le az ENSZ-megfigyelők Mi–8-asát, melyben Török László ezredes, parancsnokhelyettes is életét vesztette, de a hasonló eseteket még hosszan lehetne sorolni.
Szakértők szerint a statisztikákból és hírszerzési jelentésekből kitűnik, hogy a különböző gerilla- és terrorcsoportok immár jelentős számban bírnak kézi légvédelmi rakétákkal, melyek helikopterek ellen rendkívül hatékonyak lehetnek. Noha az ötvenes-hatvanas években a mozgásban lévő szárazföldi csapatok praktikus, könnyen szállítható légvédelmi eszközeként fejlesztették az Egyesült Államokban majd a Szovjetunióban, a nyugati terminológia szerint MANPADS (gyalogosan hordozható légvédelmi rendszer) névre hallgató fegyverkategória mára offenzív fegyverré lépett elő a gerillák és a terroriták kezében. Az eredeti szovjet Sztrela és Igla, illetve az amerikai Redeye és Stinger típusokból több ezer kerülhetett és kerül ilyen csoportok kezébe, de kevés olyan fejlődő ország van a világon, mely az eredeti példányok alapján ne gyártott volna másolatokat (többek között Kína, kelet-európai és a közel-keleti országok). Néhány ilyen fegyverrel felszerelt gerilla vagy terrorista könnyen és észrevétlenül a helikopterbázisok közelébe juthat, vagy a helikopterek által gyakran használt útvonalak közelébe lopódzhat, rejtekhelyről indítva rakétáikat, melyek időben történő észlelése, „lerázása”, vagy megtévesztése rendkívül nehéz, sokszor lehetetlen feladat a pilóták számára. Nem véletlen, hogy az amerikaiak Afganisztánban darabonként 100 ezer dollárt ajánlanak minden egyes megmaradt Stinger-rakétáért, melyet a CIA még a Szovjetunió elleni harcra szállított a mudzsahedineknek.

- Háttér -
Civil kurázsi és az új háborúk
Stier Gábor

Az amerikai katonáknak most Afganisztánban sikerült mindaz, ami egykor a szovjeteknek ugyanitt, s ma Csecsenföldön nem. Míg az orosz hadsereg tábornokai óva intették az amerikaiakat az afganisztáni próbálkozástól, és ma jobb híján elbagatellizálják a helyzetet, mondván, a háborúnak még koránt sincs vége, kollégáik az óceánon túl glóriát fonnak a fejük köré, titokban azért talán maguk is meglepődve a siker gyorsaságán. Ugyanígy a történtekből egyes elemzők a két hadsereg közti lényeges különbségre következtetnek, míg mások szerint e két, valahol sok tekintetben hasonló, bár más-más történelmi gyökerekkel bíró konfliktus alapján a két katonai erő reális ereje nem mérhető fel, a két armada nem hasonlítható össze. Mint az utóbbi véleményt vallók érvelnek, a háborút Afganisztánban nem a hadsereg nyerte meg az amerikaiaknak, vagy legalábbis nem a katonák játszották abban a főszerepet. A siker kivívói a politikusok, diplomaták és a titkosszolgálatok. Mindez azonban azt mutatja, hogy az amerikai katonák valahogy mégiscsak gyorsabban alkalmazkodtak az új kor kihívásaihoz. Ha mással nem, akkor azzal, hogy alapvetően másra tudták bízni a terrorizmus elleni háború vezetését.
Ha az amerikaiak afganisztáni és az oroszok csecsenföldi fellépését nem a hagyományos katonai megközelítéssel vizsgáljuk, rögtön szembetűnik már a kiindulásnál a két társadalom beágyazottsága, alapállása, ebből következően az operációkhoz nyújtott támogatások közötti különbség. Az amerikai sajtóban, de a lakosságban sem merült fel egy pillanatig sem a terrortámadások után, hogy ne álljanak ki teljes mellszélességgel a tettesek megbüntetése mögé. Tették ezt még az Oszama bin Laden és a tálibok bűnösségét igazoló bizonyítékok feltárása előtt. Az amerikaiak úgy gondolták, a háború az háború, és nem nagyon kötötték meg a katonák kezét a civil lakosságot is sújtó bombázások kritizálásával. A szintén több száz áldozattal járó moszkvai és volgodonszki házrobbantások után ezzel szemben az orosz média a titkosszolgálatok esetleges szerepét kezdte el firtatni. Szembetűnő az is, hogy az amerikai politikusok, diplomaták milyen hatékony segítséget tudtak nyújtani a katonáknak. Washington mellé nem csupán a szövetségeseket sikerült felsorakoztatni, hanem azokat a korántsem baráti országokat is, amelyek hozzáállásától végső soron jelentős részben függött az akció végkimenetele. Afganisztán teljes mértékben elszigetelődött, míg Csecsenföld 1994-ben és 1999-ben sem. Moszkva Afganisztán után sem értette meg igazán, hogy egy modern háborút nem lehet egyedül megnyerni. A Kreml pedig nem tudott támogatókat találni sem Nyugaton, sem a térségben, sem a szeparatistákat hatékonyan segítő arab világban. Lényeges különbségnek tűnik az is, hogy az amerikai titkosszolgálatok, különleges alakulatok komoly segítséget nyújtottak a katonáknak Afganisztánon belül, míg Csecsenföldön néhány elszigetelt kísérlet ellenére ennek nem sok jele van. Azt sem szabad természetesen elfelejteni, hogy Washington – a megszállás első, döntő szakaszában legalábbis – maga mellé tudta állítani a lakosság, a helyi erők nagy részét, az Északi Szövetséggel végeztetve el a piszkos munkát. Csecsenföldön a próbálkozások ellenére ez sem sikerült. Jellemző, hogy Moszkva éppen az Afganisztán elleni akció oldalvizén tudta a legkomolyabb előrelépést felmutatni saját háborújában. Azt azért mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az orosz vezetés most meglehetősen gyorsan tanult.