Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy tulajdonképpen mit képviselnek az úgynevezett „haladó erők”. A haladás szó (amely, ha jól emlékszem, a mélyszocializmus idején némely futballcsapat fedőneve volt, s bizonyos értelemben a „lokomitív” és a „dinamó” szinonimájaként is kezelhettük) az emberiség egy részére vonatkozott, a „legyőzhetetlen béketáborra”, de a polgári nyugat egyes jeleseire is, akik úgy vélték, hogy miután az emberi fajta lejött a fáról, töretlenül halad előre a fejlődés útján, mely később a szocializmus, majd a kommunizmus útjára változik. Így az exmajom, felismerve a „szükségszerűséget”, a szabadság honába jut.
Főként az irodalmárok között volt sok haladó. (Dosztojevszkij nem tartozott közéjük.)
A Szovjetunió és a kommunizmus összeomlásával természetesen nem zárult le a haladás, bár újabban hajlamosak vagyunk „növekedésnek” nevezni. De ez a szó már nem ugyanarra vonatkozik. A növekedéspártiak nem tartoznak szükségszerűen a haladók közé, mivel is főként anyagi szempontok lebegnek szemük előtt, míg a „haladó értelmiséget” – bár a honoráriumot nem veti meg – elsősorban erkölcsi és szellemi értékek vezérlik. A haladókkal szemben áll a konzervatív, akit egykor pejoratív értelemben szokás volt polgárnak vagy kispolgárnak nevezni. Ez a fajta mindig csak élni akart, önzőn és beszűkülten, nem állt szándékában megváltoztatni és megváltani a társadalmat, a szocialista forradalomtól irtózott, mint ördög a szenteltvíztől, klerikális beütéseknek engedelmeskedett, azt hitte, Isten teremtette olyannak, amilyen, s így nem vette észre, mily nagy utat tett meg az emberiség a kőbaltától a többlépcsős rakétáig.
A haladó ember viszont készséggel vette szívére mások terhét-gondját, szívesen beszélt – akár egyetemi katedráról is – a szegények és elnyomottak felemeléséről, s ezt mind mostanáig nem hagyta abba. Valaha a haladás élvonalában a kommunisták haladtak, akik a proletariátust kívánták felemelni, bennük látva a társadalom dinamóját. Ez kissé kiment a divatból, de számíthatunk rá, hogy ugyanúgy, mint a nadrágok és a szoknyák stb. esetében kimúlni látszó fazonok visszatérhetnek, mint például a szuper mini és a trapéz. Szóval már most sem igazán zsenánt haladóból kommunistává avanzsálni, s újra a „proletárok”, netán egyszerűen a munkások érdekeit képviselni, töretlenül haladva előre a haladó emberiség tekervényes útján.
Tamás Gáspár Miklós e töretlen változékonyság szellemében tette közzé a Népszabadság hasábjain legújabb haladó nézeteit, beismerve számos haladó tévedését, melyek igazáért annak idején szintén briliáns stílusban, rendkívül művelten és sokrétűen kiállt.
T. G. M. tehát ezúttal nem liberális vagy konzervatív haladó csúcsértelmiségiként áll elénk, nem is mint ellenálló és szabadságharcos, sőt úgy sem, mint „működő” vagy „létező” szocialista. Mindettől elhatárolja magát, kijelentvén, hogy ami működött és létezett, az sosem volt sem szocializmus, sem kommunizmus, ellenben az a szocializmus és kommunizmus, amely sohasem működött és létezett, de elméletileg mindig is fennállt (mint valami felfedezetlen matematikai összefüggés), tulajdonképpen az az ő esete, olyannyira, hogy személyében már-már egy igazi mélyszocialistát tisztelhetünk, abból a fajtából, ami nincs. Olvasva A helyzet című pamfletjét, már-már egy modern Révait sejtünk benne, aki Moszkvából New York felé haladván egy pillanatra hazánkban elidőzik. Van olyan okos, van olyan művelt, mint Révai, s kissé szélesebb látókörű. Sőt! De ugyanoda lyukad ki: meg kell változtatni a társadalmat. Mert a polgárvilág galád, a proletárt pedig továbbra is balsors gyötri. A változáshoz szükséges „őserőt” a munkástanácsokban véli felfedezni, amelyekben ’56 igazi, korunkhoz szóló értékét ismeri fel. „Mániáját” sziporkázó stílusba csomagolja, úgyhogy már nem is tűnik mániának, mint ahogy eddigi „felismerései” sem tűntek annak.
Az általa is lekicsinyelt, lenézett SZDSZ és MSZP választási győzelméért írodott ez a mű, azzal az álnok felhanggal, hogy ugyan ezek is polgári pártok, s nem sokat érnek, úgy ám, de az Orbán-átok által sújtott nép a baloldal esetleges győzelmétől netán magára eszmél.
Hogy mindez egyet jelent-e a T. G. M.-féle kissé hektikusnak látszó haladással, én nem tudom…