HAGYD ABBA!

„HAGYDABBA!”
– így, egyszóban mondta ötpercenként mámorosan Dél-Franciaországban két és féléves Vilike unokánk. S bár mindent értett, a „mama, papa” után talán ez a harmadik (negyedik) szó, amit kimondott magyarul. Nyilván édesapjától hallotta.

BICSKEI BARÁTOM SZOKÁSOS HOSSZÚ TELEFONÁLÁSOM KÖZBEN FIGYELMEZTET:
kislánya szól: apa, hagyd abba! (a beszélgetést velem), hiszen így, enélkül is április 21-ig alig van, lehet vele. Úgy látszik akkor ez a „hagyd abba!” országhatárokon átívelő világközérzetet fejez ki, és már a legfiatalabbak is szóvá teszik. Hagyd abba! hagyjátok abba „globalisták”, „terroristák”! (Közel-Keleten is… pro-kontra! Felsorolhatatlan, hogy a világban, világunkban mi mindent hagyjanak abba.)

„HAGYD MÁR ABBA A MUNKÁT!”
– szólok ki feleségemnek a fürdőszobába, emeltebb hangon, a mosógép búgása miatt, „pihenj egy kicsit!”

HAGYD ABBA!
Mit? Mit tudom én! De érzem, abba kellene végre hagynunk… Már csak érdekből is… ha másként nem megy. Önös érdekünk. Mert nem megyünk semmire. Nem mentünk… nem vált be! (Egyre puskaporosabban feszült a „helyzet”, ha így folytatódik: baj lesz!)

DE MÉRT NEM Ő HAGYJA ABBA?! Ő KEZDTE!
Csak nem hagyom annyiban! Még azt hiszi(k) a végén, neki(k) van (volt) igaza! (igazuk.)

„MIKOR HAGYJÁK MÁR ABBA?!”
– szól feleségem húga, születésnapján, „amit ezek művelnek, már pofátlanul aljas! kibírhatatlan!” És valóban, a szinte elviselhetetlen zajon túl, érezni, reng a plafon is. „Úgy bérlik a lakást, késő éjjelig így dübörögnek. Menjél fel!” – szól nekem, „vagy hívjuk ki a rendőrséget?!”

„MONDD, HOGY AZONNAL HAGYJÁK ABBA, MERT KÜLÖNBEN…!”
Elindulok, az indulattól remegek, válogatott szitkok járnak a lépcsőn felfelé menet fejemben… számolok azzal is, hogy jogos és mérhetetlen felháborodásunkra erőszakkal felelnek (ha végleg elveszettnek ítélik meg helyzetüket).

„HAGYD ABBA!”
Nem te, ő, ők, mi, hanem: én! Hagyjam abba a magyarázkodást, okoskodást, kioktatást, felelősségrevonást, bűntudat ébresztését.

HAGYJAM ABBA
AZ ÁL-MAGABIZTOSSÁGOMAT, ÁLSZERÉNYSÉGEMET IS
Ne akarjak mindenhol, mindenkinek, de még egy-egy vélt vagy valódi politikai, emberi elvárásnak sem mindenáron megfelelni. Öröm vagy kudarc-érzetemet (azután) ezektől függővé tenni.

KÖNNYŰ SZERETNI – PÉLDÁUL – AZT, AKI MINKET IS SZERET
– véli Pilinszky. Azért – mérceként – „szeresd ellenségedet”. Aki nem szereti ellenségét, senkit se szeret, ez a szeretet teljességéből egyenesen következik.

AKI ELKÖVETI, TALÁL RÁ
„MAGYARÁZATOT”
de épp ez az értelmezés a bűn legfőbb „ihletője”, kibúvónk a kárhozatba, a „pokol” cselédlépcsője.

AKI JÉZUSSAL ÉS JÉZUSÉRT
SZERET: GYŰLÖLI A BŰNT
(mint valami idegen tárgyat), mélyen, szinte fokozhatatlanul szereti a bűnöst (mint – kivétel nélkül – Isten képére s hasonlatosságára teremtett élő-szenvedő testvérét).

HA MEGFELELSZ E KÉT
„ISTENI KÉRÉSNEK”
számos töltelékfogalomra, az erkölcs seregnyi pótszavára nincs is szükséged többé.
EZENTÚL: 1. NEM SZABAD HÁLÁT VÁRNOD
2. Megkapod a kereszt szögeit, a köznapi gondok gombostűi helyett.

VIGYÁZNUNK KELL
AZ ENGEDELMESSÉGGEL IS
(A németség engedelmeskedett Hitlernek…) Egyszerűbb – még az erkölcsnek kikiáltott törvényeknél is – előbb megvizsgálnunk: VAJON ISTEN NAPJA ALATT VAGY A FARIZEUSOK CSALÓKA HOLDFÉNYÉBEN ÉLÜNK, CSELEKSZÜNK?

„SZERESD ELLENSÉGEDET”.
„SOSE ÍTÉLJ”.
Ha e két mondatot szem előtt tartva vagyunk erkölcsösek – nem tévedhetünk. Sose válhatunk magunk és mások hóhéraivá: tetteinket és szavainkat az igazság pallosaként forgatva.

JÉZUS VISSZAPARANCSOLTA
PÉTER KARDJÁT.
NEM ENGEDTE „MEGVÉDENI MAGÁT”
SZERETETT ELLENSÉGEITŐL
Ez szó szerinti. Jézus nem szabálykönyvet, erkölcsi kódexet hagyott ránk, hanem a keresztet, ahol az Atyától is elhagyatva szíve forró szeretetével a katonákat, a nyájat szerette, érettük könyörgött az ítélkezés árnyéka nélkül. Ez volt utolsó kegyelme.

AZ EGYETLEN,
A VÉGSŐ ÉS AZ ELSŐ
És mindaz, ami ebbe nem fér bele, nem a kereszt, hanem a farizeusok erkölcse. (Farizeus az, aki erkölcse miatt nem jut el a vallásig. A lator igen.) Rettenetes csapda ez. Az erkölcs kísértése, hogy feleúton megáll a vallás labirintusában…

II. JÁNOS PÁL PÁPA, AMIKOR EGY LENGYEL PÜSPÖK
MEGJEGYEZTE, HOGY NEM ÉRTI VERSEIT – CSAK HALLGATOTT
(Ahogy a vallásnak sincs szava az erkölcs számára.)

AZ ÍTÉLET BŐBESZÉDŰ:
TÉNYEKRE, JOGRA, HÁLÁRA
ÉS HÁLÁDATLANSÁGRA
HIVATKOZHAT STB.
Vele szemben a vallás maga a néma Isten, az ellenség indokolhatatlan szeretete, a lélek csendje, a történelem „örök vesztese”. Kivétel, ha Péter – Jézus kérése ellenére – mégis kihúzza kardját (inkvizíció, kereszteshadjárat, kiátkozások, Szent Johanna stb.)

IDÁIG MIND, MIND PILINSZKY.
MIT LEHET EHHEZ
MÉG HOZZÁTENNI?
Nyilván semmit. (II. János Pál pápával kellene – minden magyarázkodás, erkölcsi „összefoglaló”, intelem, üzenet „vörös farok” helyett – hallgatni.) Magam is mindössze e cikk felénél félbehagyott történetemet fejezném be. Az „áthallás” sanda szándéka nélkül, pusztán azért, mert én önzően, kicsit jobban érezve magam jöttem feleségem húgához és a családhoz visszafelé a lépcsőn le.

ABBAHAGYTAM UGYANIS
A „BEOLVASÁST”, „FELELŐSSÉGREVONÁST”,
„SZÁMONKÉRÉST”,
NEM PRÓBÁLTAM
„FELÜLKEREKEDNI”, „GYŐZNI” (MÉG MEGGYŐZNI SEM)
Egyszerűen, becsöngetés után – magam sem tudom hogyan, miért – megszelídültem (nem a randalírozó „provokatőröktől” való félelmemben), és végül csak annyit kérdeztem: „Mért csinálják ezt?”
„Miért?! Miért?! Mert fiatalok és bolondok vagyunk!” (Idősebbek) – felelte az ördögből azonnal – ezzel – angyalarcúvá vált fiatalember (öregember).
(Majdnem megöleltem…)