Halfejeket szülő asszony és egyéb furcsaságok

Régi krónikák és más, megfakult feljegyzések, melyek szavahihetőségét ma már nem tudná ellenőrizni senki, a teremtett világ számtalan furcsaságáról számolnak be. Néha kilóg a lóláb, és nyilvánvaló, hogy a nagyotmondás szándéka vezette a krónikás tollát. Más esetben az ember eltűnődik, higgye-e vagy sem a szörnyszülöttek, ismeretlen két-, négy- és hatlábú, vagy épp lábatlan lények váratlan fel- és tovatűnésének hátborzongató és bizarr eseteit.
Schulhof Izsák feljegyzi Budai krónikájában, hogy 1686-ban a Duna másfél napon át mindenféle kígyóval és skorpióval volt tele. Aki vizet akart meríteni a korsójába, annak tele lett az edénye kígyóval és skorpióval, amelyek apró, piros férgekhez voltak hasonlatosak. Ugyanekkor tíz- meg tízezer furcsa fejű és különös rikoltású madár szállta meg a várost, s elűzte onnan az őshonos madarakat. Különös lények voltak, olyanok, amilyenekről eddig még senki sem hallott. Az itt fészkelő madarak rémülten menekültek előlük.
1606-ban állítólag Temesváron a seregélyek meg a hollók csapatai valóságos háborút vívtak egymással. 1705-ben viszont Máramarosszigetre Lengyelország felől ismeretlen madarak milliói szálltak. Olyan sokaságban, mint ahogy a sáskák szoktak. Nyomukban elsötétült a nappali égbolt. Mindent elleptek, sőt nekitámadtak az embernek is, és mivel az „sem fejének, sem derekának, melyeket condrájával béfedezett vala a szegény, nem árthattak, kezeiből és lábaiból annyira kiszívták a vért, hogy egynéhány nap múlva meg is holt. Ezek a még országunkban eddig nem tapasztalt állatok hasonlók a cinegéhez, szárnyok fejér, orrok hosszú, és senki sem tudja mifélék legyenek. Innen az ungvári erdő felé vették útjokat.” No comment, ahogy ma mondani szokás.
A Partiumot, Dél-Erdélyt meg a Bánátot viszont sokszor szinte ellepték a hírhedt „kolumbácsi legyek”. Ezek a szúnyogféle vérszívók sajnos nem a képzelet szüleményei. Hiába védekeztek ellenük füstöléssel és „kulimázzal való kenéssel”, a barmokat véresre marták és valósággal megőrjítették.
A Sokféle című évkönyv 1799-ben arról számol be, hogy a Berettyóban él egy kagylóféle, melyben ugyanúgy megterem az igazgyöngy, mint némelyik trópusi kagylófélében. „Ezek az édesvízi gyöngyök hosszúkás csigahéjakban találkoznak, de a tengeriek kerekded békateknyőkben…”
A különféle feljegyzések arról is beszámolnak, hogy egyik-másik állat fehér (albínó) változatban is előfordul. Ez tény. Erdélyben láttak fehér farkasokat és fehér bivalyokat. De még fehér hollót is, amiről közmondás is született.
Selmecbánya környékén állítólag „lólábú”, tehát páratlan ujjú sertések láttak napvilágot. Egy pozsonyi asszony, ahogy azt a Hadi és más nevezetes történetek 1789-ben megírja, „fele ember, fele békagyermeket szüle”. „Rémítő formájú gyermekét életben hozta az asszony a világra, de az keresztelés után csakhamar megholt” – írja a szűkszavú feljegyzés. Ez még csak-csak hihető, ha kissé túlzás is, hiszen torzszülöttek elő-előfordulnak. Az viszont már egészen a hagymázos képzelet világába tartozik, amit a Magyar Hírmondó 1784-ben feljegyez: „Egy Lakatos Józsefné nevű cigány asszony szült két halfejet, melyekek éppen nem volt emberi ábrázat. Az egyik hasonló volt a heringnek, a másik pedig a pontynak fejéhez.” Az asszony elmondja, a hüledező krónikás pedig leírja: „Farsang végén nagy halakat árultak a komáromi piacon. Egynek kérte a fejét, hogy hadd főzze meg káposztával, de mivel hozzá nem juthatott, ezért esett meg rajta a szerencsétlenség…”