Kérek egy ülőhelyet az öregnek!”

Istenem, mi lesz belőled, drága kisfiam?! – hallom még ma is messziről azt az önkínzó kérdést, amelyet a mama tett fel magának olykor a hajamat simogatva. Látom ilyenkor a szeme riadt szomorúságát is. Az örökös harcban, az élet nehézségeivel csatázva kinek mennyire futja? Van, aki megreked valahol, van, aki eltéved, vakvágányra fut az élete. Nemcsak erő és kitartás, hanem szerencse is kell az élethez.
Csak az tekinthet vissza elégedetten a megtett útra, aki megtalálta élete valódi értelmét. Aki elmegy mellette, az idővel megkeseredik. Ilyesmin tépelődöm egyre gyakrabban: keresem, mit mulasztottam el, hány vonatot késtem le, engedtem nélkülem elindulni, néztem utánuk elhomályosuló tekintettel a torokszorító mozdonyfüstben.
Gyakran eszembe jut, milyen izgatottan dugtam a zsebembe francia kisszótáramat, amikor a nagyapa tanyáján legelőre tereltem az állatokat. Ha mindennap megtanulok tíz új szót, akkor… Igen, akkor egyszer majd mint párizsi ösztöndíjas magyar fiú boldogan sétálok a Szajna partján.
Évekig készültem az útra, de mások megelőztek. Mikor mehettem volna, akkor már német csizmák csattogtak Párizs kockakövein. Ránk tört a háború. Valaha huszár szerettem volna lenni, mert a nagyapa huszár volt Keszthelyen, s elképzeltem, hogyan forgatom majd a szablyát, de egészen más volt az a háború, amelynek poklába kerültem haditudósítóként, miközben végigéltem a népem pusztulását is. Varsó romjai alól még kiástam magamat, de az elpusztult magyar falvak és kiürült városok romja mind rám omlott, mind a szívemet vérezte.
Színes meséket gyűjtögettem a batyumba, rímek zsongítottak, szerettem volna elutazni valahová nagyon messzire, de sosem sikerült. Csak a vágyaimat küldtem magam helyett a szelekkel és a felhőkkel. Máig érzem magamban azt a semmihez sem hasonlítható, boldog bizsergést, amikor falusi udvaromról felröppent az első galambom. Az első könyvem, amely aztán szárnyaszegetten, erőtlenül le is hullott…
Ahogy öregszik az ember, egyre többet tekinget vissza a megtett útra, tépelődik és lázasan kutatja, hol hibázott. Mi lett volna, ha akkor… ha nem úgy, hanem ellenkezőleg… ha nem hangosan és dühösen, hanem szelíd szóval, könnyes szemmel? A sok „ha” és a sok „talán”, amelyek között botladozva jártunk. Igen, ha akkor ősszel nem találkozom azzal a szeplős lánnyal a Duna partján! Ha nem csókol meg, ha nem ígér nekem hűséget! Ha elfutok, és még mindig csak rohanok, rohanok, ugyan meddig jutottam volna?
Tétovázások, nekirugaszkodások és maradások: nagy-nagy sötét erdő az egész élet, amelyben eltévedhet az ember, s nem talál soha haza. De hol a haza? Mi történik, ha nem vár otthon senki? Álmatlanul hánykolódom, nézem a sötétséget, amely fojtogat és egyre sűrűsödik, miközben az emlékezés vad körmei tépik a húsomat. Kitől kérjem számon, hogy áldozatom füstje nem szállt egyenesen a magasba, hanem a földre csapódott, mert az Isten kiejtett közben a markából? De ha mégsem? Legyek hát elégedett a sorsommal, húzzam be a nyakamat, és tárjam sarkig az ajtómat a halál előtt? Vagy van még annyi időm, hogy elfuthatok? Valahol elrejtőzöm a sötétben, a kertek alatt a pelyvásokban, mint gyermekkoromban játék közben. Hátha nem találnak rám!
Mindez az utcán jut eszembe, a buszmegállóban, a hetesre várva. „Istenem, mi lesz belőled, drága kisfiam?!” – hallom közben a mama hangját. Üzennem kéne neki, hogy ne aggódjék, lefutottam már a kört. Megérkeztem az út végére, kong a szívem az ürességtől, botra támaszkodva járok, éjszakánként kerül az álom, s rettegek valamitől. Hogy mi lett belőlem, mama? Hogyan is mondjam el neked?
Várom a buszt, s amint berobog, nagy nehezen felkapaszkodom a lépcsőjén. S amikor elindul a jármű, és megingok a padok között helyet keresve, meghallom a választ kínzó kérdéseimre; egy középkorú nő foglalja össze egy küzdelmes élet végső kicsengéseként. Még az se jár nekem, ami a futballmeccseken rugdalózóknak. Mert ha legalább azt kiáltaná: „Szép volt, fiú!” De nem. „Kérek egy ülőhelyet az öregnek!” Öten is ugranak, hogy átadják a helyüket. Megkeseredett szájízzel mondok köszönetet.
Aztán süket csendben robogunk tovább. Már a végállomás felé.