Kínkeserves

Ötüknek sikerült. Két órával korábban még úgy húszan – mint valamiféle emberekből álló különleges orgona sípjai – várakoztak az emeleti balett-teremhez vezető lépcsősoron. Aztán, ahogy a válogatók odabent újabb és újabb gyakorlatokat eszeltek ki, a tömeg lassan fogyatkozásnak indult, míg végül maradtak ők öten, akik hétfőtől a Magyar Állami Népi Együttes táncosaiként kezdhetik el hivatásos előadó-művészi pályafutásukat.
A kiválasztott fiúk Miskolcról érkeztek Budapestre. Hármuk közül a legidősebb, a huszonhárom esztendős Tolvaj Róbert másodszor futott neki a felvételi vizsgának, mivel másfél évvel korábban fönnakadt a rostán. Két hete viszont egy táncházban a kezébe akadt az Állami Népi Együttes szórólapja, szólt a cimboráknak is, hogy vesztenivaló nincs, irány a főváros, pontosabban a Hagyományok Háza. És most itt állnak kicsit tanácstalanul, mivel váratlanul beteljesedett számukra minden amatőr néptáncos legnagyobb álma.
Főleg Poprádi Csabának főhet a feje a sikerrel vett akadály miatt, mivel a tizennyolc esztendős ifjú épp az érettségire készült, amikor egyik percről a másikra bekerült a profik csapatába.
– Konkrét elképzelésünk nincs, mert nem ismerjük a profik világát, csak azt hallottuk, hogy elég keveset keresnek. De fölvettek bennünket, tehát jövünk – jelentik ki a srácok egyöntetűen, hozzátéve, hogy azért remélik, az együttes biztosít majd valamilyen szállást, ha meg nem, akkor albérletet keresnek.
– Majd kialakul – mondja Csaba, és hozzáfűzi, hogy legrosszabb esetben magántanulóként szerzi meg az Államinál egyébként előírásnak számító érettségit.
Persze mindenki így érkezik a profik világába: tele világmegváltó tervekkel s a teljes néptáncmozgalmat megreformáló elképzeléssel. Aztán néhányan föladják, mert nem bírják a fizikai megterhelést, esetleg csalódnak a hivatásos néptáncosság szürke, próbákkal terhelt hétköznapjaiban, vagy a pénzükkel együtt elfogy a kezdeti lelkesedésük is. A kezdő táncosok ugyanis közalkalmazottként a minimálbérre szerződnek, és csak a művészeti pótlék javít valamennyit az anyagi helyzetükön. A pótlék 2002-ben 17 100 forint, amely összeg ötven százaléka minden táncosnak alanyi jogon jár; ennek legfeljebb háromszáz százalékát a legjobb és akár több évtizedet is a szakmában eltöltött öregek kaphatják. A miskolci fiatalok tehát havi bruttó hatvan-egynéhány ezer forintos szerződést írhattak alá. Ez nettó negyvenhatezer forint.
– Így volt ez ötven évvel ezelőtt is. A táncosokat mindig nagyon rosszul fizették – kesereg az 1950-ben hivatásos pályára lépett Ripka Ilona. – Akkoriban ráadásul a társadalmi megbecsülésünk sem volt túl nagy, sőt mondhatni, lenéztek minket, hiszen előttünk nem voltak profi néptáncosok. Mégis csodálatos volt Rábai Miklós idején táncosnak lenni. Aprólékos, néha emberfeletti munkával némafilmekről tanultuk a motívumokat. Előfordult, hogy rosszul fűztük be a filmet, s a tévedés csak akkor derült ki, amikor láttuk, hogy a többi együttesben nem jobbról balra, hanem balról jobbra forognak a lányok.
Ripka Ilonáék 1950-ben nyolcszázkilencven forintra szerződtek, ráadásul az együttes szolgálati lakást nem, csupán a népművészetben rejlő perspektívát tudta fölkínálni. A társulat tagjai azonban derűsen viselték az ötvenes évek megpróbáltatásait.
– A Tejvendéglő volt a törzshelyünk. Kihozattunk némi tejes ételt meg mindenkinek egy-egy pohár vizet. Nagyon szerettek ott bennünket, holott mindig csak tíz-húsz forintot fizettünk. És táncosként – mivel ez kiemelt kategóriának számított – heti tízdekás húsjegyet kaptunk, így egy alkalommal még húsételt is ebédelhettünk.
Ripka Ilona egyébként két okból is szerencsésnek mondja magát. Egyrészt mert ott lehetett az együttes megalakulásánál, másrészt mert huszonöt év után művészi kedvezménnyel az Állami Népi Együttesből mehetett nyugdíjba.
– Hivatásos táncosnak lenni hihetetlenül kemény munka. Amíg itt van az ember, az együttes rendelkezik minden idejével, így a magánéletről is le kell mondania. Ráadásul én a munka mellett tanultam, mert nem akartam úgy járni, mint azok a társaim, akik mindent csak a táncra alapoztak. Pedig néha haragudtak rám, hogy a vizsgaidőszakban miért kapok szabadnapot. Elmagyaráztam nekik, hogy azért, mert a jövőmet készítem elő.
Hogy Csizmás Miklós fiatal táncosként gondolt-e a jövőre, talán már ő sem tudja. Az viszont bizonyos, hogy az ötvenedik életévéhez közeledő férfi mostanság egyre többet gondol a múltra.
– 1972-ben kezdtem táncolni az Állami Népi Együttesben. Ezerkétszáz forinttal vettek föl. Előtte épületasztalos-tanulóként havonta hatezer forintot vittem haza. Szerencsére a szüleim támogattak, különben nem is tudom, mi lett volna velem – emlékezik Csizmás Miklós, alias Kacsa táncoskarrierjének szűkmarkú kezdeteire. – Pedig Kacsa – a szakmában csak így ismerik – pályafutása álomszerűen indult. A felvételire véletlenül érkezett, mivel táncospartnere megkérte, hogy kísérje el a nagy megmérettetésre. A lány kiesett, Kacsát viszont azonnal fölvették. S a tánckarvezetők elismerték a tehetségét, jó néhány szólószerepet osztottak rá. Aztán a színpadon eltöltött két évtizedet követően az álom rémálommá változott.
– Volt egy kis nyakmeszesedésem. A kezelőorvosom kitalálta, hogy olyan kezelést alkalmaz, amely kivonja a szervezetemből a meszet. Amikor véget ért a kúra, elutaztunk az Egyesült Államokba, majd Franciaországba. A turné végén már nem bírtam lábra állni. Attól a naptól lett dráma az életem. Egy év táppénz, állandó kivizsgálások, kivették a mandulámat – fölöslegesen –, mert nem tudták, mi okozhatja a betegségemet. Aztán kiderült, hogy a csípőcsontomból is kiürült a mész. Előbb az egyik, majd négy év múltán a másik oldalra is beépítették a csípőprotézist. Azóta nem táncolok.
Kacsának azonban nemcsak a tánc, hanem néhány hónap is hiányzik az életéből. Hiába vállalt ugyanis pár apróbb szerepet a lerokkanását követően, összességében nincs meg a huszonöt éves folyamatos művészi munkaviszonya, tehát nem jogosult a kedvezményes nyugdíjra. Mégis szerencsésnek vallja magát, mert 1972 óta egyetlen napra sem szakadt meg a kapcsolata az együttessel.
– Hat évig karbantartó asztalos voltam, most pedig öltöztetőként dolgozom. Az én feladatom a ruhatár rendben tartása, a viseletek kimosatása, összerakása, s ha valamelyik ruha kilyukad, elszakad, nekem kell megjavíttatnom.
Kacsa mára megbékélt a sorsával, pedig a lerokkanását követően egy ideig nem bírta végignézni az előadásokat. Állítja, hogy ha elölről kezdhetné az életét, akkor is a hivatásos néptáncosságot választaná, s mindent úgyanúgy csinálna. Egyetlen kivétellel.
– Szerintem a profi táncban a mai fiatalok is megtalálhatják a számításukat. Csak nem árt, ha gondolnak a jövőre, és megszerzik mellette a diplomát is. Mert aki úgy kerül ide, mint én, hogy összevissza nyolc általánosa van, annak annyi. Hiszen ha egyszer ott kell hagynia a színpadot, és nem ért máshoz, csak a néptánchoz, mit kezd magával?
Szappanos Tamás tizenkilenc évi néptánc után kozmetikai termékeket forgalmaz. Meg ajándékozásra szánt borosüvegeknek készít díszdobozt fából. Holott mindenki azt gondolta róla, hogy a nyugdíjkorhatár elérése után is az együttesnél marad szólótáncosként.
– Eltelt tizenkilenc év, és föl kellett tennem magamnak a kérdést, hogy folytassam-e a hivatásos előadó-művészi pályát. És rádöbbentem, hogy ha elölről kezdhetném, akkor inkább tovább tanulnék.
Tamás 1981 tavaszán a sátoraljaújhelyi Hegyalja Népi Együttessel készült a szolnoki fesztiválra, s a csoportnak az az év januárjában az Állami Népi Együttes élére kinevezett Tímár Sándor készített koreográfiát. Így figyelt föl Tímár a tehetséges kamasz fiúra, és miután a szüleivel megbeszélte a dolgot, fölajánlotta neki, hogy táncoljon a keze alatt az Állami Népi Együttesben. Tamás ekkor töltötte be a tizenhatodik évét.
– A szüleim rám bízták a döntést. Csak azt kérdezték, hogy van-e kedvem hivatásos táncosként folytatni az életemet. Természetesen volt hozzá kedvem, habár mindaddig arra készültem, hogy – mivel szerettem a reál tantárgyakat, és rajzolni is jól tudtam – egyetemre megyek, építészetet tanulok. Az Állami Népi Együttesben azonban mindennap volt próbánk, így nem maradt más választásom, mint hogy Budapesten a dolgozók középiskolájában szerezzem meg az érettségi bizonyítványt. Márpedig ott sokkal alacsonyabb volt a követelmény, mint a nappali tagozaton, tehát hiába határoztam el, hogy az érettségit követően választok a néptánc és az építészet között, igazából már nem volt esélyem a továbbtanulásra.
Szappanos Tamás tehát folytatta a vidékről Budapestre szakadt néptáncosok szokványos életmódját. Hat éven keresztül jó néhány albérletet megjárt, mígnem szintén táncos feleségével 1987-ben végre megvásárolhatták első otthonukat. Köszönhetően a COCOM-listának.
– A külföldi turnékon valutában kaptuk a napidíjat, s a feleségemmel közösen elég szép összeget tudtunk félretenni. Ekkoriban nyíltak Magyarországon azok a komputerszaküzletek, amelyekben az egyébként tiltólistán szereplő számítógépeket próbálták összeszerelni a fellelhető alkatrészekből. Mi a valutás boltban legálisan megvásároltuk a szükséges berendezéseket, aztán eladtuk őket a szaküzletnek. Mindenki jól járt, hiszen a kereskedőnek lett számítógépe, mi pedig egy márkából törvényesen csináltunk hármat.
Csakhogy a COCOM-lista eltörlésével a hidegháborúra alapozott anyagi gyarapodás lehetősége is megszűnt. De Szappanos Tamás mégsem ezért határozta el a pályamódosítást.
– Nem láttam a népi táncban az előrelépés lehetőségét. Ez szakmailag azt jelenti, hogy az együttes élén történt váltás nem hozta el azokat a változásokat, amelyeket vártunk a vezetőcserétől. Anyagilag pedig azon kellett gondolkodnom, hogy miként tartsam el a családomat. Mert elvállalhattam volna rengeteg tanítást és koreografálást, jó néhány meghívásom volt ugyanis, de akkor hétfőtől hétfőig folyamatosan erről szólt volna az életem. Hozzáteszem, hogy mind a mai napig nagyon szeretek táncolni. Csak azt nem tartottam egészségesnek, hogy a család jövője miatt épp a családi életemet áldozzam föl. Aztán ahogy közeledett a kitűzött határidő, egyre nagyobb pánikba estem. Hiszen ez volt az első munkahelyem, és a táncoláson kívül nem is értettem máshoz. Szerencsére egy közeli barátom, aki korábban szintén az Állami Népi Együttesben táncolt, fölkért, hogy legyek a Pécsen gyártott kozmetikai termékük fővárosi forgalmazója. Másrészt az Állami Népi Együttesben jelenleg is táncoló barátommal a tokaji boroknak készítünk díszdobozt. Túl vagyunk az ötezredik dobozon, ám még nem lehet tudni, mi lesz az egészből. Az viszont jó érzés, hogy nem egyetlen dologra kell alapoznunk az életünket.
A legújabb generáció is szeret több lábon állni. Az együttes táncosainak többsége főiskolán, egyetemen tanul, de jelentős a másoddiplomás-képzésben részt vevők száma is. Tóth Márta ez utóbbiak körébe tartozik.
– Csak miután elvégeztem a jászberényi főiskolát, határoztam el, hogy megpróbálok bekerülni az Állami Népi Együttesbe. Elsőre fölvettek, de csak háromnegyed év múltán kezdhettem el táncolni, mert addig nem volt szabad státus. Ekkor viszont nemcsak a munkám változott meg, hanem végre elköltözhettem abból az újpesti négyszobás albérletből, amelyet az alacsony fizetésünk miatt tízen-tizenketten béreltünk.
Néhány éve ugyanis az Állami Népi Együttes két lakást bérel a táncosainak. Mártáék négyen laknak az óbudai háromszobás panelban, ahol pusztán a rezsit kell fizetniük. S ez óriási segítség, mivel a néptáncosok juttatása a fél évszázados hagyomány szellemében továbbra is inkább az alsóbb kategóriákat közelíti.
– Épp ma volt fizetés. Negyedik éve táncolok, s mivel nem tartozom a legjobbak közé, a nettó jövedelmem nem éri el az ötvenezer forintot. Vagyis ha az együttes nem vállalná át a lakbért, akkor nem tudnék itt lakni. Vissza kellene mennem az újpestihez hasonló tömegszállásra. Hiszen a rezsire, bérletre elmegy húszezer forint. A tisztálkodószereket, háztartási cikkeket is havonta kell pótolni, ami legalább ötezer forint. Jó esetben tehát marad húszezer forintom enni, inni, szórakozni. De ez tényleg jó eset… És akkor még ott van a tandíj, ami nyolcvanezer forint félévente a veszprémi egyetem színháztörténeti szakán. Hogy erre fussa, minden hét végén Kistarcsára járok táncot tanítani. És aki csak teheti az együttesben, mindenki vállal valamiféle külsős munkát, még ha a hétvégéit kell is rááldoznia. Mégis, minden nehézség ellenére is, a mai napig álomként élem meg, hogy az Állami Népi Együttesben táncolhatok – mondja Márta. De hozzáteszi, hogy két év múlva azért már az új szakmájában szeretne tevékenykedni.