Kortárs művészet

Egy mai magyar képzőművész tárlatából mutattak néhány képet valamelyik este a közszolgálati televízióban. A gyerek hál’ Istennek már aludt, az asszony is szendergett a képernyő előtt, vagyis komolyabb károsodás nem érte a család pszichéjét, csak nekem kellett végignéznem.
Tessék engem reménytelennek nézni, bennem semmiféle mentálhigiénés örvény nem kezdett el kavarogni a látottak kapcsán, még csak perverz látomásaim sem támadtak, ellenben káromkodtam egy egészségeset, amilyet parasztember szokott, amikor a zabolázatlan bivalycsorda betéved a vetésbe. Pacákkal telefröcskölt, pemzlikkel agyonmázolt borzalmakat mutatott a kamera, a képek alatt a címek: Krisztus feltámadása, Anya gyermekével, Apokalipszis, miegyéb…
Ha én lennék a kultuszminiszter, rendeletben doboltatnám ki, se vásznat, se ecsetet ne adjon senki a kortárs festőknek.A leghelyesebb, ha a kolléga az iparban vagy az agrárszférában helyezkedik el – amennyiben elfogadja őt az adott terület. Szép nagy betűkkel kérdezem: miért kell a Jóistent egy szétfröcscsent lila pacával ábrázolni (az angyalok hupikék pöttyök), mellette a hívő emberiség egyetlen szürke köd, kevéske világos pöttyel, mint ahová hirtelenjében beleszellentett valaki.
Szerintem arról van a szó, hogy a mai kor „festőművészei” nem tudnak olyanokat festeni, mint Leonardo da Vinci vagy Munkácsy Mihály – így aztán kitalálták, az a jó piktor, aki minél nagyobb pacákat ejt a vásznon. A pacákban mondanivaló lapul. Aki nem lel mondanivalót, az reménytelen. Azoknak annyi.