Legfőbb érték a barlang

Csontos János
2002. 02. 02. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ahogy növekszik odakünn a kampányzaj, úgy terebélyesedik az emberben odabenn a kampánycsend. Nem valamiféle önkéntes szájzár ez – inkább a dolgok letisztulása, midőn elválik búza az ocsútól, lényeges a lényegtelentől. A rusztikus választási kánkán, a farsangi jelmezes hajnali petíciózók a Magyar Rádió előtt (Orbán kezet csókol Orbánnak – íme a liberális mélypont ünnepélye), a díszletként szolgáló Kádár-óriásposzter, a „pozitív” rágalomsampon, a Paradicsom meghódításának és az Ave Mariának himnuszpótlékként való használata vagy a nagycirkuszi cirkuszolások (védőháló nélkül) semmi érdemlegeset nem nyújtanak annak, aki a politika dáridósításán túl másra, többre is áhítozik. Itt most mindenki erőszakosan tematizálni akar, amiből óhatatlanul pokoli hangzavar lesz. Ha a polgárt túlontúl taszítja e világi kocsma (ahol a kiscelli altemplomból szó szerint kocsmát akar csinálni a Nitsch-rajongó főpolgármester), hajlamos visszahúzódni – pedig a régi jó recept szerint inkább túllépni kell rajta. Nem bedőlni tehetséges és tehetséghiányos látványtervezőknek – ehelyett mindent annak kezelni, ami valójában. És kényes ízlésre hivatkozva nem hűvösen és távolságtartóan otthon maradni, ha „mindnyájunknak el kell menni”.
*
Ebben a percben nem tudni, hogy hány marha van az országban – röpítette világgá a hírt a tv2 Tények magazinja, így az exkluzív értesülés ezek után ténynek tekinthető. Horn Gyula pedig akként nyilvánult meg sokasodó szalonképtelen kirohanásait kommentálandó, hogy mindenki tudja, kicsoda ő: helyette a tettei beszélnek. Véleményével a Deport ’56 szervezet csupán részben ért egyet. Szerintük nem mindenki tudhatja, kicsoda Horn, mert miniszterelnökösködése idején orbitális véletlenek összjátékaként épp annak a dokumentumnak kelt lába, amely azt bizonyította volna: az exkormányfő még azelőtt belépett fegyveres szolgálatra a kádári karhatalmistákhoz, mielőtt az a bizonyos sortűz a Nyugati pályaudvarnál eldördült volna. Pártja úgy kezeli a kiöregedett harcost, mint a kenyértörésig eljutó Szűrös Mátyást: nem mond róla se a-t, se b-t. Az egyiket nem inti meg, a másikat nem zárja ki – folytatódik a lagymatag semmitmondás szép, puha diktatúrás hagyománya. Horn azonban nem tekinthető egyszerű gerontológiai esetnek: az ő „szabad elvonulása” üzenet azoknak, akik finoman szólva nem a demokrácia emlőin nevelkedve jutottak hatalomközelbe: nyugi, elvtársak, tabula rasa van, nyugodtan fasisztázhattok, amennyi belefér, senki nem fog többé a körmötökre nézni. Az ember persze nem szomjazza a vért – ha szépen visszavonulnának a közéletből, netán bocsánatot is kérnének a magyar néptől, élhetnénk békében. Nem kéne Kovács László pártelnöknek szánalmas magyarázkodásba fognia, hogy egy ateista olykor bizony összekeverheti a szószéket a gyóntatószékkel – bár elővigyázatosságból azért elrakják a keze ügyéből a pártemblémás levélpapírt. Így viszont egy közérdekű alapítvány talán finanszírozhatná azt a missziót, hogy minden amnéziára hajló pufajkás obsitoshoz, apácarend-oszlató kemény legényhez eljusson Kovács Lajos Péter felkavaró filmjének kazettája, amely egy papgyilkosság anatómiáját nyújtja Pogányok idején címmel. Brenner Jánost huszonhat évesen, 1957 adventjén ölték meg az új hatalom túl erős emberei a nyugati határszélen, miután csalárd módon egy állítólagos haldokló hívőhöz hívták: adja fel neki az utolsó kenetet. Az elintézési mód, a harminckét késszúrás nem hagy kétséget afelől: ez a „forradalmár” hevület nem racionális alapokon állt: a végsőkig fokozott gyűlölet szorongatta a markolatot. A mártír pap emlékkápolnája már áll, a pogányok ideje tehát alighanem lejárt; a pogányok azonban köztünk vannak. A tv2 mégsem rohan hírt adni arról: tudjuk-e, ebben a percben hány gyilkos járkál szabadon az országban?
*
Soha többé gettót! – nyilvánították ki a Kossuth téri holokauszt-megemlékezés résztvevői, s nincs tisztességes ember e hazában, aki egyet ne értene ezzel az evidenciával. Számomra például a politikai enyhülés, a nagyobb szabadságfok beszédes jele, hogy a menórák után maga a budapesti zsidóság is megjelenik köztereinken, kijőve a zsinagóga falai közül: mindenki érezze magát otthon a hazájában. A leplezetlen politikai kampánybeszédekkel fölösleges foglalkozni: aki kollektív történelmi traumákat aktuálpolitikai célzattal használ fel, az egyrészt kicsinyes alak, másrészt nem érdemes a figyelemre. Martonyi János kifütyülését is betudtam annak: mindenütt vannak kulturálatlan elemek; igazán méltatlan lenne emiatt minden hullámhosszon csőcselékezni. A Magyar Hírlapban azonban Kartal Zsuzsa írónő figyelemre méltó szempontot vetett fel: szerinte nem szerencsés, hogy a magyar kormányt a külügyminiszter képviselte a megemlékezésen, mert ezzel azt sugallja, hogy ez külügy, és nem belügy. Igaz, időközben Martonyi elrepült Izraelbe is, kondoleált a legutóbbi terrorista robbantás színhelyén, amit a vendéglátók úgy nyugtáztak: köztudomású, hogy Magyarország ellenez minden erőszakot (s udvariasan nem tettek jelzőt eléje). Ez már a második eset rövid időn belül, hogy az Orbán-kormány minisztereit barátként fogadják a zsidó államban: legutóbb Fónagy János a zsidó származású politikusok világtalálkozóján összehasonlíthatatlanul gazdagabb programot bonyolított le, mint a kettős állampolgár Eörsi Mátyás. Így némiképp nehéz lesz antiszemita hírét kelteni a magyar kormányzatnak, ami rossz hír az etnobizniszre szakosodott törpe kisebbség számára. A felfokozott érzékenységre mindazonáltal nem árt megkülönböztetett figyelemmel lenni. Ügyeljünk az írónő intésére, s rójuk fel a naptárba: jövőre Pintér Sándor menjen a kormány nevében a Kossuth téri gettóemlékezésre.
*
Az a bódvarákói vizes barlang néhány napra leparancsolta a híradások éléről a pártkampányolást: a művi világot zárójelbe tette a valódi élet. Lehet, hogy Jókai végérvényesen beszorult a kötelező olvasmányok kalodájába, hősei azonban itt élnek közöttünk. Az ember nem látta üregben rekedt kutatóbúvár, aki szorult helyzetében kollégái kitartásán kívül csakis saját makacs életkedvében bízhatott, jelképesebb történet hőse, mint az a kútba esett kislány, akinek az életéért fél Amerika hasztalan fohászkodott. Mégsem reménytelen hely ez az ország – vélhette az ember: nemcsak a nagyközönség, de még a média is tudja a különbséget mesterséges és természetes szenzáció között. Az a környezetvédő azonban, aki amiatt aggódott, hogy talán haszontalan annyi barlangrobbangatást foganatosítani egyetlen árva emberi életért, önkéntelenül is a globalizmus uszályába került – az emberiség üdvét előbbre valónak tartva az embernél. Úgy látszik, legfőbb ideje átírni az álhumanista lózungokat. Magasabb szempontból immár kétségtelen: legfőbb érték a barlang.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.