- MAGÁNRENDELŐ -

Tegnap jubilált az ország legnagyobb óvodája Zuglóban. Irányítását az első pillanattól, vagyis tíz éve Szója Béláné vezető óvónő végzi nagy szakmai tapasztalattal.
Az ünnepségen Szójáné elmondta, hogy ő szíve mélyén nagyon szereti a kisgyerekeket, de nem hallgathatja el fenntartásait sem. Ünnepi beszédéből idézünk:

„Tisztelt Egybegyűltek!
Én mint Szója Béláné vezető óvónő megnyitóbeszédemet megnyitom. Teszem ezt abból az alkalomból, hogy óvodámat a mai naptól hivatalosan is fasiszta óvodává nyilvánították.
A megtisztelő címet kutatómunkám kapta, amely révén a következőket állapítottam meg:
1. Az óvodás gyermekek elmebetegek! Nem képesek felfogni Einstein relativitáselméletét sem.
2. Az óvodás gyermekek szimuláns, kétszínű, álnok gazemberek! Autóval vitetik magukat, nem dolgoznak, egyszóval hatalomra törnek.
3. Az óvodás gyermekek satnyák és mozgáskorlátozottak! Annyira véznák és alacsonyak, hogy az embernek hányingere támad, ha rájuk néz. Még egy téglával teli vödröt sem bírnak átvinni Pestről Budára.
Éppen ezért, nevelési célzattal, az én óvodásaim megállás nélkül másszák meg a Mátra, a Bükk és a Börzsöny hegycsúcsait. Mezítláb.
A jellemformáló gyakorlatok közül kiemelném még a tűzforróleves-evő versenyt és a hüvelykujjszorító satutesztet. Végül pedig köszönet a szponzoroknak!
Tőlük kaptunk további terveinkhez egy vadonatúj úthengert és száz liter tömény sósavat.”

A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy az óvónő kissé bizalmatlan a gyermekekkel szemben. Ezért kilátásba helyezte erős acélrácsok felszerelését intézménye ajtó- és ablaknyílásaira, és napokon belül kötelezi a gyermekeket csíkos egyenruha viselésére. Szójáné szerint meg kell óvni a világot a kiskorúak elhatalmasodásától, mert csak így teljesítheti eredeti rendeltetését az óvoda.


Kedves Gyerekek! Ez a mese az elején nagyon érdekes lesz, de a végére ellaposodik. Ezért most erősen figyeljetek, aztán a közepétől már alhattok nyugodtan.

A kisfia és a róka

Hol volt, hol nem volt – ezen most nem vitatkozunk –, volt egyszer egy kicsi róka.
Hogy milyen kicsi volt, arról csak akkor lenne fogalmatok, ha már láttátok volna, de ezért most nem fogom mindenkinek külön idehozni. Szóval ennek a kicsi rókának volt egy édesapja.
Mind a ketten ismerték egymást. Rokonok voltak.
A papa esténként mesélt a fiának, hogy könnyebben el tudjon aludni. Mikor ez megtörtént, a kisróka betakargatta hortyogó papáját, és ő is nyugovóra tért. Napközben pedig együtt játszottak. A papa sokszor focizott a kisfiával, aki nagyon jól gurult a füvön. Egy szép napon a rókafiú így szólt az apjához:
– Apu! Nem kéne itt hagyni a francba ezt a béna mesét? Itt mind a kettőnkből hülye van csinálva.
– Pszt! – kiáltotta a papa. – Ha ez nincs, mi sem létezünk. Örülhetünk, hogy ebben is benne vagyunk.
– De én akkor se örülök. Inkább leszek egy buta tyúk a szemétdombon, minthogy ebben a vacak mesében szerepeljek.
– Ilyet még viccből se mondj! – mondta a rókapapa. – Mi lesz veled, ha megharagszik rád az író?
– Teszek rá! – válaszolta a buta tyúk, és elkezdett kapirgálni.
A rókapapa nem hitt a szemének, mikor meglátta a tyúkot, majd így szólt hozzá:
– Gyere, fiam, vacsorázzunk, aztán én hazamegyek.
– Jövök – szólt a buta tyúk.
Vacsora után a rókapapa így szólt:
– Lehet, hogy ez egy ostoba mese, lehet, hogy nincs tanulsága, de én jóllaktam, – és ezzel hazaindult.
Az álmos mókusok, őzikék még sokáig hallották az elégedett róka hangos, elnyújtott böfögését.