Egy apró hurok a zsinegen, azt rákötik a fájó fogra. A zsinór másik végét a kilincsre akasztják, s már csapódik is az ajtó. A beteg egyet jajdul, de mihelyt meglátja fogát a zsinóron himbálózni, megkönnyebbül – fogászati kezelés a harmadik évezred elején, valahol Európában.
A helyszín Románia, Szilágyság, Kémer község. Egy kétezer lelket számláló, színmagyar zsákfalu. Három évtizeddel ezelőtt még kétszer ennyien éltek itt. A munkalehetőség megszűnt, bezárt a csipeszgyár és a varroda. Sokan elmentek. Az út innen nem vezet sehová. (Én már azt hittem, hogy ide sem vezet. A falu előtt harminc kilométerrel ugyanis elkapott az eső. Az enyhén emelkedő, hatalmas kátyúkkal tűzdelt úton lezúduló sártengerben pedig megakadt az autó.)
– Orvos nyolc éve nincs. Keddenként harminc kilométerről, Perecsenyből jön egy doktor. Van, hogy a busz nem indul, olyankor az orvos sem jön vagy két hétig. Autója nincs. Gyógyszert viszont csak ő írhat fel. Általában ő is hozza el, egyébként a huszonhat kilométerre lévő Szilágysomlyóra kellene érte menni – meséli egy falubeli. Megtudjuk, hogy van két asszisztens a faluban. Egyiküket keressük. A kocsmában várjuk meg – javasolja.
Apró termet, horgászkalap. Paniti Ferenc. Az aszszisztens. Keze piszkos, a hegyről jött, dolgozott. Egyébként ő az ügyeletes. Egy korsó sört kér. Aztán pontosít: ha már lúd, legyen kövér. Inkább kettőt!
– Ahhoz képest, hogy nincs orvos, nem olyan rossz az emberek egészsége – mondja, amikor a falusiak egészségi állapota felől érdeklődünk. Kollégájával ő a bába, a szülésznő és a fogorvos egyben. Kötözik a sebeket, vérnyomást mérnek. Csak halkan említi meg, hogy olykor szülést is vezet és fogat húz – ezt nem lenne szabad.
– Ha szerencsés valaki, akkor hétköznap, legkésőbb péntek reggel negyed hétig kezd fájni a foga – mondja. Busz csak hétköznap jár, akkor is csak egyszer indul a faluból. A legközelebbi fogorvos Szilágysomlyón van.
– A szombat-vasárnapot nem fizetik meg – panaszkodik Paniti Ferenc –, de ha hívnak, akkor azért megyünk.
Mentőt hívni sem egyszerű dolog. A telefonkábelt ugyanis a földben vezették, eső után néha hetekig nem lehet telefonálni, mert átnedvesednek a vezetékek. Ráadásul sokáig tart, mire kiér a mentő. Egyébként sem biztos, hogy jót tesz a betegnek, ha harminc kilométert rázkódik.
A faluban feltűnően sok a dülöngélő ember. Paniti Ferenc azonban kategorikusan visszautasítja, hogy komolyabb gondot okozna a falusiak körében az alkoholizmus. Ropok Béla, a helyi iskola igazgatója azonban nem tagadja, hogy a helyiek többségének csak a szeszfőzésből van pénze.
– Szilvából csináljuk, öt pálinkafőző is van a faluban – mondja, majd sajnálkozva hozzáteszi, hogy kezdi elveszíteni a presztízsét az itteni pálinkafőzés. Nagyon kell a pénz, úgyhogy a többség kotyvaszt.
De nemcsak kotyvaszt, hanem fogyaszt is.
Tehát az alkohol nem csak Magyarországon sok baj forrása, és nem is csak Kémeren: a romániai magyarság körében általában komoly gondot okoz s az egészségi állapotot is nagyban befolyásolja az italozás. Ebben része lehet annak is, hogy a küküllői borokat leszámítva az erdélyi népesség pálinkaivó, az égetett szesz romboló hatása a többihez képest pedig óriási. Érdekes, hogy míg a magyarországi alkoholizmus főként pszichiátriai eredetű – a kilátástalanság, a stressz, a szorongás válthatja ki –, a Székelyföldön a túlzott italozás a közösségi elvárás része. A tényleges alkoholfogyasztást nem könynyű felmérni, mivel se szeri, se száma az otthoni szeszfőzdéknek. Becslések szerint a hivatalosan a boltokban eladott alkohol csupán negyvenöt százaléka lehet a tényleges fogyasztásnak. Tömény italt mindenből főznek, borókából, vagy ha rossz a szilvatermés, akkor bármilyen gyümölcsből, gabonából, sőt még burgonyából is. Vannak hagyományosan alkoholfogyasztó régiók – ilyen a magyarok lakta területek jelentős része is. Egyre nagyobb gondot okoznak az alkoholizmus komplikációi.
Az alkoholizmus komoly gondot okoz más magyarlakta határon túli területeken is. Ukrajnában, azon belül Kárpátalján, a Beregszászi járásban egyes vizsgálatok arról számoltak be, hogy a halálozások közel felét közvetett módon a túlzott alkoholfogyasztás okozta. A Beregszászi járás hagyományos bortermő vidék. Sajnos a mai időben a nemes szőlők helyét kiszorították a direkt termő fajták. A nagy mennyiségben megtermelt nem túl jó minőségű bor nem kerül kivitelre, azt a helyi lakosság fogyasztja el. Bizonyos területeken a pálinkafogyasztás is jelentős. A járásban nyilvántartott alkoholfüggők száma nagyon magas, és folyamatosan emelkedik. A regisztrált betegek száma tízezer lakosra a járásban száznyolcvan felett van, országosan ez a mutató „csak” százharminckettő. Egyes színmagyar falvakban azonban ez a szám a háromszázat is megközelíti. Az alkohol romboló hatása azonban csak egyike lehet annak a számtalan tényezőnek, amelyek a Kárpát-medencében élő magyarság elkeserítő egészségügyi mutatóit előidézik.
Ha csak a Magyarország határain belül élőkre vonatkozó adatokat vizsgáljuk, elég egyértelmű az összehasonlítás eredménye: Ukrajnát kivéve minden környező országban magasabb életkorra számíthat a lakosság, mint a magyarországiak. Romániában a magyarországival közel azonos a születéskor várható élettartam, ám a rendelkezésre álló adatok alapján az is megállapítható, hogy a többségében magyarok lakta erdélyi és partiumi megyékben ez a mutató általában alacsonyabb. Említésre méltó egy másik régió is ebből a szempontból: Szlovénia a magyarországit meghaladó gazdasági és szociális mutatókkal rendelkezik, a várható élettartam lényegesen magasabb, a halálozások száma pedig alacsonyabb a mienknél. A magyarok lakta Muravidék és Lendva község halandósága viszont folyamatosan a szlovén átlag felett áll, igaz, ez csak a hatvanöt év felettiek magas halálozásából adódik. Érdekes, hogy a csecsemőhalálozási index is az országos átlag felett van az ottani magyarlakta területeken. Persze ez a két kiragadott példa nem elégséges messzemenő következtetések levonására (a többi környező ország magyarlakta területein a születéskor várható élettartamra vonatkozó felmérések nincsenek), az ismert adatok alapján viszont ijesztő tendenciára következtethetünk.
Magyarország rossz mutatóinak okait már régóta keresik a szakemberek.
– Hosszú ideje nem találunk magyarázatot arra, hogy miért ilyen magas Magyarországon a halandóság. Pedig a várható élettartam kimutathatóan szoros összefüggésben van a GDP-vel, ami nálunk lényegesen meghaladja például a román mutatót – vélekedik Gárdos Éva, a magyar statisztikai hivatal főosztályvezetője.
A magas halandóság Magyarországon főként a középkorú, harmincöt és harminckilenc közötti férfiakra jellemző. Ukrajnát kivéve minden szomszédos országban az összes elhunyt közül kevesebbet tesz ki ez a korosztály, mint Magyarországon. Napjainkban a harmincöt éven aluliak halandósági szintje még a fejlett országokhoz viszonyítva is elfogadható, míg a harmincöt és harminckilenc év közötti férfilakosság halálozási aránya nemzetközi összehasonlításban már a legrosszabbak között van. Meg kell azonban jegyezni, hogy azok a betegségek, amelyek döntően az életük delén lévő férfiak halálozásához vezetnek, már fiatal korban kezdődnek. Így kérdésessé válik a halandósági mutatók által jelzett magyarországi ifjúkori kedvező egészségi állapot.
Hazánk magas halandóságában talán szerepe lehet a korábbi megpróbáltatásoknak – az 50-es, 60-as években a mezőgazdasági munkások tömegének erőszakkal az iparba kényszerítése, az ebből származó térvesztés –, aztán a 70-es évektől kezdve a tömeges vállalkozóvá válásnak, amiből újabb gondok származtak. Nem befolyásolják kedvezően ezeket a számokat a helytelen táplálkozási szokások és az egészségtelen életmód sem.
Egészségügyi ellátórendszerünkre lényegesen többet költünk, mint például román szomszédaink, halálozási mutatóink ezt mégsem igazolják. Messzemenő következtetés azért nem vonható le ebből az adatból, mert a sokkal drágább rendszer nem biztos, hogy sokkal jobb is. Számos tanulmány utal arra, hogy a magyar egészségügy igen drágán működik, talán már indokolatlaul magas a kórházi kezelésre beutaltak aránya, miközben a járóbeteg-rendelésen és a háziorvosnál a gyógyítás sok esetben hatékonyabb és olcsóbb lehetne.
Nem meglepő, hogy a rossz egészségügyi mutatók magyarázatánál a kutatók sokszor lélektani okokat is számba vesznek. Az imént említett hazai okok mellett a határon túli – így például a legnagyobb lélekszámú erdélyi – magyarságnak talán még súlyosabb problémákkal kellett megküzdenie.
Lázár Imre, a Magatartás-tudományi Intézet szakértője a romániai magyarság nehéz helyzetét, az egészségi állapotot lényegesen meghatározó depresszív tényezőkről szólva úgy vélekedett: az erdélyi társadalmi változásoktól, az 1989-es átmenettől azt vártuk, hogy gyógyító erejű lesz. Azonban nem így történt. A szovjet típusú rendszerekben eleve létezett az állampárt számlájára írható, nyomasztó, általános hatalomkoncentráció. Ez Romániában a többségi nemzet túlhatalmával párosult. Az erdélyi magyarság mint kisebbség alávetett, kontrollvesztett helyzetbe került a székelyföldi területen és a szórványban is, és az etnikai alávetettség élménye nem oldódott a rendszerváltozással. A veszteségek időszaka a rendszerváltozás után a megnyíló lehetőségek ellenére sem ért véget. A veszteségek több síkon jelentkeztek. A nagyvárosok fokozatos elrománosítása folytatódott, az elvándorlás pedig erősödött.
Marosvásárhelyen például a harminc évvel ezelőtti kilenc-tíz százalékos románság mára patthelyzetben román polgármestert tudott választani. Ma nincs is olyan százezer lélekszámúnál nagyobb város, ahol a magyarság többségben lenne. A folyamatos fogyatkozás, a kontrollvesztés és alárendeltség depresszív érzetét kelti az ott maradókban, ami egészség-lélektani kockázatot jelent.
A hetvenes évek elején ugyanakkor lejátszódott egy olyan folyamat az anyaország és az erdélyi, kisebbségben élő magyarok között, amelynek kedvező egészség-lélektani hatása volt: az egymásrautaltság és a társas támogatottság élményébe avató magánutazások során megismert „erdélyiség” mély benyomást tett a magyarországiakra. Az anyaországi és az utódállamokbeli magyar népesség között „gyógyító” lelki kapcsolat alakult ki, amit nevezhetünk civil diplomáciának is. Nyitott porták világa, ez volt a vendégfogadás csodája. Mára sem zárultak be ezek a porták, de jelentős változást hozott a vendégmunkás, feketemunkás gyakorlat. A baráti kapcsolatok százezres elvándorlást és „kiházasodást” eredményeztek, így az erdélyi magyarság tovább fogy és elöregszik.
A vendégmunkás gyakorlat beindulását követően azt gondoltuk, hogy az így keletkező többletbevétel a magyarság körében kiegyensúlyozottabb, egészségesebb életvitelt eredményez. A tapasztalatok szerint fennáll a veszélye, hogy a megszerzett pénzt csak kevesen fordítják földvásárlásra, vállalkozás beindítására, inkább luxuscikkekre költik. Ráadásul a vendégmunka a család egységének rovására megy. A székelység és a szórványmagyarság részvétele a magyarországi szürkegazdaságban komoly önkizsákmányolást jelent.
Másik, népegészségi szempontból szintén jelentős probléma az orvosemigráció. Becslések szerint az elmúlt tizenöt évben ezernél több orvos hagyta el ezt a vidéket.
– Tulnyomórészt magyar orvosok – mondja Lázár Imre. Az talán nem jelent komoly problémát, ha például Kolozsvárott az orvos nem az anyanyelvén beszél magyar betegeivel, bár az se esik jól, de a város már régóta román többségű. Ugyanez a jelenség ugyanakkor feszültséget teremthet például Marosvásárhelyen, hiszen ott a zárt tömbben élő idős magyar népességet kell kezelni a marosvásárhelyi klinikán. A legnagyobb problémát a színmagyar falvakat elhagyó családorvosok okozzák, akiknek a helyét gyakran magyarul nem beszélő orvos tölti be, általában ideiglenesen. Az említetteket folyamatos közösségi fogyatkozásként éli meg a magyarság, ami szorongást vált ki, és ez alapja lehet a különböző pszichoszomatikus betegségeknek. A megnyíló lehetőségek is csapdákkal telinek bizonyultak. A reprivatizáció során visszakapott földet az idős lakosság már nem tudta megművelni, és elvándorolt vagy vendégmunkás gyermekeikre sem számíthattak. A magukra maradás, a visszakapott földdel való kudarc, a tehetetlenség sokakat az öngyilkosságig is elvezethet.
Az öngyilkosságról szoktuk mondani, hogy morbus hungaricus, azaz magyar betegség. Veres Albert pszichiáter végzett kutatást a Románia területén élő magyarság körében előforduló öngyilkosságról. Százezer lakosra Hargita megyében – arányaiban a leginkább magyar megyében – 1992-ben még csak 18,8 öngyilkosság jutott, ami folyamatosan nőtt, és 1998-ra elérte a 47,2-et, ami jelentősen meghaladja a román 13 százezrelékes (százezer lakosra tizenhárom öngyilkosság jut), de még az igen magasnak számító magyarországi 32 százezrelékes adatot is. Pedig a magyarországi adat is olyan magas volt akkor, hogy azt csak néhány szovjet utódállam mutatói haladták meg. Romániában az öngyilkosságok kilencvenes évekbeli növekedése azért érdekes, mert Magyarországon a nyolcvanas évek derekától, azaz körülbelül ettől az időszaktól ez a szám folyamatosan csökkent, s mára le is kerültünk a kétes dobogó felső fokairól.
Hogy a határon túli magyarlakta területeken menynyit költenek az egészségügyre, arra nincsenek adatok, ám egy most készült felmérésből azt már tudjuk, hogy milyen gyakran veszik igénybe az ottani egészségügyi szolgáltatásokat az ott élő magyarok. Ezekből általános egészségi állapotukra is következtethetünk, de az adatok alakulását az életmód modernizáltsága is jelentősen befolyásolja. A Balázs Ferenc Intézet nemrég zárta le reprezentatív felmérését, amelyből kiderül, hogy a határon túli magyarok szülőföldjükön az elmúlt két évben az egészségügyi ellátás valamilyen formáját (a kórházi kezeléstől a gyógyszerfelírásig) a Vajdaságban vették igénybe a legtöbben (72 százalék). Ezt követi a Felvidék (68,4), Erdély (62), majd Kárpátalja 59,4 százalékkal. (Horvátország, Szlovénia és Ausztria nem került be a felmérésbe.)
A számokból tükröződő igényhez képest a tényleges kórházi ellátást igénybe vevők aránya viszont mindenhol alacsony. Erdélyben (6,8 százalék) és Kárpátalján (5,6) valamivel magasabb, mint a Felvidéken (4,2) és a Vajdaságban (3,4). Az ellátás egyszerűbb formáit – a körzeti orvosi ellátást és a gyógyszerfelírást – viszont éppen a Felvidéken vették igénybe a leggyakrabban.
– A gyógyszerfelírás esetében szembeötlő, hogy a felvidékiekre és a vajdaságiakra hasonló egészségügyi viselkedés jellemző, amelyben nagyobb hangsúly esik a megelőzésre, ennek köszönhetően ezekben a térségekben alacsonyabb a kórházi ellátás aránya –
origo.hu
Éhbérért kényszerített munkára embereket egy román banda Budapesten, a TEK is kivonult
