Ne féljetek!

Nincs mit csodálkoznunk, jó előre megmondták: az a céljuk, hogy leváltsák a kormányt. Én persze mást gondolnék a politikáról, ahol a cél más, mint az eszköz. Mondjuk, azt hinném, hogy a politikus célja a közössége javának szolgálata. Biztosítsa annak méltó életkörülményeit, szellemi, érzelmi, anyagi biztonságát, szabadságát, emberi kiteljesedésének közösségi és egyéni feltételeit és így tovább. E célokért kormányzati tényezőként és ellenzékben is sokat tehet. Vélhetően a politikai hatalom birtokában többet, mint anélkül. Az viszont, ha célként magát a kormányra kerülést, azaz a hatalom megszerzését nevezi meg, több mint nyelvbotlás, több mint kommunikációs baki.
Az előző kormány pártjai kongresszusaikon, kiemelt rendezvényeiken céljuknak a hatalom megszerzését jelölték meg. Azt is megmondták, hogy ugyan vezetőik között vannak ellentétek, sok kérdésről eltérően gondolkoznak, kicsikét talán utálják is egymást, de abban egyetértenek, hogy a hatalmat meg kell szerezni. Mindegy, melyikük, ha birtokon belül vannak, majd megosztoznak. Ezt jelenti számukra a csapatmunka. Horn Gyula egykori párt- és miniszterelnök anno nem tétovázott bejelenteni, hogy együtt viszik el a balhét. A kifejezés jobb bűnözői körökben nagyszabású rablást, betörést jelent. Olyan akciót, aminek célja „anyagi előny szerzése”.
Nem is olyan régen, amikor egy országot bezengett a „három tenor” körüli hírverés, többször elhangzott: mindegy, ki a befutó, a vesztesek is buzgón igyekeznek a győztest elsőként a célba juttatni. Merthogy a három tenor különböző hangon dalol. (Ami zeneileg figyelemre méltó teljesítmény.) Aztán befutott egy negyedik dalnok, lehet akár bariton is: mint (nemzeti) közép a basszus és a tenor között.
Behízelgő nyugalommal szól, azzal a biztató tekintettel, amellyel bő egy éve egy korabeli üzletember mosolygott a járókelőkre, tudatva velük, hogy orvosa tudta a megoldást, és visszanyerte potenciáját. Az arckifejezés hasonlósága nem véletlen: lényegében ugyanazt az érzelmi és tudattartalmat kell megjeleníteni. Volt egy pár rossz évünk, de most már minden rendben lesz. Csak tudni kell a megoldást. (Emlékeznek? „Hogy a szakértelem kerüljön kormányra!”)
A tenorok alkonya után ugyan mutatkozott némi zavar. De az előadás folytatódott: a talpon maradt vesztesek egy fegyelmezett pártban szocializálódtak. Tudják, mit kíván a pártfegyelem. Ismét őszinték voltak: nem tétováztak annak bejelentésével, hogy kihasználják tagoltságukat. Ellentéteiket fölfüggesztve így lettek sokszínűek, fölosztva egymás között a választói célcsoportokat. Medgyessy Péter a jól szituált középrétegeket, a rendszerváltozás nyerteseit: polírozott mosoly, jól szabott öltöny. Egy decens úr a budai Várból.
Kovács László maga a folytonosság. A nyolcvanas években előre mutatott, most a múlttal összekötő híd. Azt a felderítő búvároknak nem sikerült kideríteni, hogy nyilatkozatainak mi a mélyebb tartalma. Nem baj: vannak, akiket éppen az nyugtat meg, hogy a folyamatos, egyenletes ritmusban, jelentős dinamikai kilengések nélkül egymást követő szavak zsongása andalítja el őket. Vannak e célra terápiás zenei kazetták, de a rétegigények kielégítése is hasznos lehet.
És hát ott van az örökifjú H. Gy. A pártlista negyedik helyére szorítva, de mégis: csodafegyver. Az egyetlen, aki a párt legbiztosabb támogatói körében hiteles személyiség. Mert a közvélemény-kutatók földerítették, amit amúgy majd mindenki tudott: az MSZP a segéd- és betanított munkások, valamint a korosabb nyugdíjasok körében élvez kiugró támogatottságot. E körben vezet stabilan a mai kormány pártjai előtt. Ezt persze már 1998-ban láthattuk: a lakótelepek körzeteiben és a depressziós övezetekben születtek az MSZP sikerei. Az itt élő alacsony iskolázottságú, a munkaerőpiacon versenyhátrányban lévő, a megoldást a hatalomtól váró csoportok számára a polgárosodás aligha vonzó jelszó. Mert nemigen tudnak, nem is akarnak polgárosodni. Sorsuk megoldását csak egy nekik kedvező politikai erőtől várhatják. Nem csupán a konszolidált kádárizmus évei után van nosztalgiájuk, nekik maga Kádár János lenne az optimális megoldás. Vele kötöttek egykor véd- és dacszövetséget, a kapcsolat oda-vissza működött. A szocializmus egyebek közt attól jutott csődbe, hogy ők voltak a támaszai. Szegények.
Szavazatuk azonban ma is van bőven, jószerével egyetlen vagyonuk, kár, hogy csak szezonális cikk, és csak négyévenként van piaca. Igaz, akik ilyenkor a kegyüket keresik, mélységesen megvetik őket. Nemcsak politikájukban közömbösek irántuk, lásd a derék Bokros akcióit, hanem úgy gondolják: némi jótékonysággal letudható a velük való törődés. És ezt el is hiszik, mert ha keveset is csorgatnak nekik, nem kell érte tenni semmit. Ajándék lónak ne nézd a fogát, ajándék szesznek ne mérd a fokát.
Nekik elég jókat mondani. A kormány lop, a képviselők szintén, minden politikus hazudik, „csesszétek meg”, szavazzatok ránk. H. Gy. azt vállalja, hogy ezt a csoportot aktivizálja.
Közelmúltban kiadott enciklikája ismét egy klasszikus modellt idéz, egyébként éppoly ügyesen, amilyen alpárian. Mert ki lehetne autentikusabb a szentségek védelme ügyében, mint az egykori pufajkás, aki úgymond csak a rendet védte: azt a sajátos közbiztonságot, amely ártatlanokat gyilkolt, és a gyilkosok biztonságát szavatolta. És még 1989-ben is azért agitált, hogy ilyesféle tettek miatt senkinek ne kelljen szégyenkeznie. 2001 őszén, az idők változtával meg úgy vélekedett, hogy itt az ideje annak, hogy ne kelljen szégyenkezniük azoknak, akik az utóbbi évtizedben gazdagodtak meg. Szégyenkeznie az egyháznak kell, ha nem ért egyet annak a politikai csoportnak a támogatásával, amelyikhez H. Gy. tartozik. És azt mondja, hogy a papok ne politizáljanak. Istenem, miért nem a békepapi mozgalmi agitáció idején jutott ez az eszébe?
De ez legyen H. Gy. gondja. (Nem lesz.) Pártjának ez nem jelent problémát: elnöki és kormányfőjelölti szinten deklarálják, hogy H. Gy. levele szerzője írói életművének része. A (sokadik) baj csak az, hogy ez nem (sem) igaz. Mert túlságosan is jól beleillik abba a taktikába, amely egyes célcsoportok lázítására irányul. Az egyházellenes agitációnak megvan a törzsközönsége, erre jó H. Gy. Aki másként gondolja, annak M. P. üzen. Kenetteljes, sima nyelven. Erre mondjuk: mélységben tagolt kommunikáció.
Van persze egy másik értelmezés is: a kenyér és a korbács felismerhető taktikája. Durvábban: a mosolygó és a pofozós rendőr szereposztása. Az egyik cigarettával kínálja, a másik üti az őrizetest. M. P. udvarol, H. Gy. indirekt módon fenyeget. Hogy lesz nektek nemulass, ha jövünk. De miért jönnének? Hogy ne jöjjenek, nem szabad megijedni az efféle ijesztgetéstől. Ahogy Jézus mondta: „Ne féljetek!”

A szerző kritikus, irodalomtörténész